The Political Whisperer

Ideológia vagy realizmus? A politika emberemlékezet óta e között a kettő között ingadozik. Magam arra vállalkozom, hogy a szép szavak helyett olyan nézőpontból közelítsem meg a témát, amely a politikai korrektség által megbéklyózott politikusoknak a mai mai világban nem lehet sajátja.

----------------------- 17:06 -----------------------

Kína - úton a szuperhatalmi státusz felé

A nyugat figyelmét látszólag elkerülve megkezdődött a Kínai Kommunista Párt XIX. kongresszusa. Persze minden relatív, hiszen a helyszínt több ezer újságíró özönlötte el, a Tienanmen-teret pedig, ahol a kongresszusnak helyt adó Nagy Nép Csarnok található, gyakorlatilag lezárták.
Szükség is van ilyen jellegű monumentális eseményekre, hogy bizonyítsák, Kína a megaláztatások kora után képes talpra állni. Hol van már az egyenlőtlen szerződések korszaka, amikor az ópiumháborúk után nyers - sok esetben katonai - nyomásra a birodalomnak meg kellett nyitnia kikötőit és különleges kedvezményeket adnia a nyugati kereskedőknek? Vagy épp a sokak által a mai napig megalázásként értékelt 1860-as egyezmény, amelynek keretében Kína kénytelen-kelletlen átadott Oroszországnak egy jelentős tengerparti sávot K-Mandzsúriában, benne egy jelentős kikötővárossal, melyet ma Vlagyivosztokként ismerünk.
Ilyen előzmények után a XXI. sz. kétségtelenül Kína évszázada lehet. Ez azonban közel sem olyan zökkenőmentes, mint ahogyan azt a látszólag szédületes gazdasági fejlődés alapján gondolhatnánk.
A kérdések, amikre a kongresszuson a választ keresik, nem igazán változtak az elmúlt néhány évtizedben: mit kezdjen az ország a hatalmával? Hogyan kezelje egy a világtól évezredekig elzártan élő birodalom azt a tényt, hogy a legjobb úton halad a szuperhatalmi státusz felé? Ez pedig azzal jár, hogy a "mennyek országá"-nak minden egyedisége ellenére be kell tagozódnia a világrendbe. De jelenti azt is, hogy fel kell ismerni - sőt mi több kezelni kell - az országon belüli egyenlőtlenségeket, a problémákat, melyek együtt járnak a hirtelen felemelkedéssel és meggazdagodással. E ponton talán fölösleges külön magyarázni Hszi Csin-ping korrupció-ellenes harcának fontosságát. Hiszen ahogy a Szovjetunió összeomlása is azt eredményezte, hogy a pártelit gazdasági előnyökre váltotta megszűnő politikai hatalmát, úgy a virágzó - ámde mindenféle demokratikus kontrollt nélkülöző - kínai tartományok is arra csábítják a helyi kiskirályokat, hogy saját maguk húzzanak hasznot a fejlődésből. Nem véletlen, hogy olaj és autógyárak vezetői kapnak súlyos - nem egyszer (európai szemmel nézve talán furcsa) halálbüntetést korrupcióért. Természetesen a legkisebb szinten is jelen van a probléma, de általában annak van szenzáció-értéke, ha egy nagyobb vállalat vagy tartomány vezetője bukik bele egy-egy ügyletbe. Nem véletlenül tartja a mondás: nagy kakas nem eszik kis rizsszemeket.
Ha pedig ez nem lenne elég, óriási szakadék tátong az országon belül területileg és gazdaságilag, bár a kettő természetesen szorosan összefügg. Elég csak arra gondolnunk, hogy a K-i és a központi tartományok állítják elő a GDP 83%-át, míg a Ny-iak (amelyek az ország területének majd felét jelentik) csak 17%-ot. Ehhez vegyük hozzá, hogy az ország több mint 200 olyan várossal rendelkezik, amelynek lélekszáma meghaladja az 1 millió főt, s ezek döntő többsége is a keleten, vagy a központi vidékeken található. Ezt az "áldatlan állapot"-ot konzerválták a külföldiek is, hiszen az országban befektetett működő tőke 94-96%-a ide érkezett. Ezért persze senkit nem lehet kárhoztatni, hisz az olcsó munkaerő által megtermelt árukat a tegerpart környékéről a legkönyebb elszállítani. Kormányzati eszközökkel természetesen próbálják erősíteni a felzárkóztatást, de önmagában aligha várható ettől nagyobb változás. Kivált úgy, hogy sok esetben az állami cégek sokszor még mindig masszív veszteséget termelnek, miközben olyan magántulajdonban lévő tech óriások nőnek ki az országból mint a Huawei.
Mindehhez természetesen hozzátartozik, hogy az elmúlt évtizedekben drasztikusan nőtt a születéskor várható élettartam, a központi kormányzat pedig sikere vitte az egy család-egy gyerek elvet. Így hosszú idő után Kínát is fenyegeti az öregedő társadalom rémképe, viszont eltérően az Észak-Atlanti térség országaitól, nincsenek nyugdíjalapok, amelyek képesek lennének ezt finanszírozni. Az alapvetően a nagycsalád intézménye által segített idősgondozás pedig a családpolitika már említett sajátosságai miatt nem működőképes hosszú távon. Így tehát a területi és gazdasági problémák mellett a demográfiait is meg kell oldania. Ha ugyanis az ország hosszú távon nem képes a belső gondok megoldására, az robbanással fenyegetheti az egyébként feltörekvő országot. És akkor még szót sem ejtettünk a folyamatosan lappangó ujgur kérdésről, amely jelentős feszültségforrás a legnagyobb, de talán legszegényebb Hszincsiang-tartományban, vagy éppen a szintén folyamatos gócpont Tibetről. Kivált, hogy ez a két tartomány gazdasági fejletlensége ellenére is stratégiai szerepet tölt be az itt található nukleáris és űrrepülési kísérleti telepek ill. az édesvízkészlet miatt.
Az ország egyszeűen nem engedheti meg magának, hogy egy belső háborúba keveredjen valamely nemzeti vagy vallási kisebbséggel, hisz egy ilyen konfliktus - a mellett, hogy gyengítené - hasonlóan katasztrofális Ny-i megítélést vonna maga után mint a Kultúrális forradalom, vagy az 1989-es Tienanmen-téri események.
Mindezzel párhuzamosan olyan kérdések állnak évtizedek óta megoldatlanul, mint Tajvan ügye, vagy épp a sokáig már nem halogatható haderőreform. Ha ugyanis Kína - minden olyan jellegű fogadkozása ellenére, mely szerint nem kívánja saját rendszerét semmilyen formában exportálni - valóban el kívánja foglalni az őt megillető helyet, akkor nem teheti meg, hogy katonailag nem képes szükség esetén érvényt szerezni igényeinek.
Mindezek fényében kijelenthetjük, hogy Hszi Csin-ping következő öt éves ciklusa bőven tartogat megoldandó kérdéseket a pártnak. Amennyiben sikerül olyan megoldást találni a belső problémákra, amelyek biztosíthatnak egy nyugodt hátországot, még tovább erősítheti az export-orientált külgazdaságot. Így immár nem csak a nagy Ny-i cégek összeszerelő üzeme lehet az ország, hanem valódi ipari hatalom.
Ha ebben a tevékenységében sikerrel jár, biztosra veheti, hogy - minden hibája ellenére - egy lapon fogják említeni ha nem is Mao-val, de Teng Hsziao-ping-el mindenképp.

----------------------- 17:04 -----------------------

Egy választás Ausztriában

Az osztrák kampány legfontosabb témája vitathatatlanul a migráció okozta helyzet volt. Mindezen nem változtat - legfeljebb árnyalja a helyzetet - az a tény sem, hogy az elmúlt tíz év nagykoalíciós kormányzása minden téren gúzsba kötötte az országot:
A szociáldemokrata párt képtelen baloldali ígéreteinek eleget tenni. Talán nem véletlen, hogy kampányukat alapvetően a jóléti intézkedésekre építették fel - 50 év felettiek garantált munkahelyehez juttatása, infrastruktúra-fejlesztés, a közép-kelet-európai munkavállalókra vonaktozó feltételek szigorítása - és csak mellékesen tettek említést a migránsválságról. A szárnyaskapuk pártjától már ez is hatalmas előrelépésnek számított, hisz a láthatóan működésképtelen közös európai menekültpolitika gondolatát képtelenek voltak elengedni, új ötletekkel előállni.
A konzervatívok viszont nem tudtak értékelvű kormányzást folytatni érdemi pozíciók híján. A kancellári posztot mindvégig az SPÖ politikusai töltötték be. Előbb 8 éven keresztül az egyetemet soha be nem fejező Werner Faymann, majd 2016-tól Christian Kern. A néppárt birtokolta ugyan a bel, kül és igazságügyminiszteri tárcákat de az olyan nagy horderejű kérdésekben, mint a terrorizmus-ellenes törvény igen éles vita volt a két párt között. Reinhold Mitterlehner alkancellár lemondása - az utódlása körüli vita - és Sebastian Kurz pártelnökké választása végleg megpecsételte a kormány sorsát. Wolfgang Brandstetter alkancellárrá választása már csak az utolsó szög volt a koporsóban. A szakpolitikai elképzelések különbözősége miatt a néppárt sokkal inkább a menekültkérdéssel és a szociális ellátórendszerhez való hozzáfárás szigorításával kampányolt.
Ebben a gúzsba kötött állapotban történhet most radikális változás, hisz két olyan párt viheti tovább a kormányzás felelősségteljes feladatát, amelyet több dolog köt össze, mint amennyi elválaszt. Sebastian Kurz persze röviddel a választások után bejelentette, hogy nem csak egyféle koalíció képzelhető el, de matematikai alapon vesszük szemügyre a frissen megválasztott osztrák alsóházat, aligha vehető komolyan a NEOS és Peter Pilz zöld színezetű pártja a maga 10 illetve 8 képviselői helyével. Így reálisan szemlélve két lehetőség áll az új kancellár előtt: vagy újraéleszti - immár néppárti vezetéssel - a nagykoalíciót, vagy a szabadság párttal alakít kormányt. Mindkét lehetőség biztosíthatja a kényelmes többséget, de mindkettő kérdőjelekkel tarkított. A nagykoalíciót szétfeszítő ellentétek megismétlődése szinte borítékolható az első esetben, míg a radikális osztrák jobboldal látszólagos szalonképtelensége okozhat problémát a másodikban. A logika mégis talán inkább az utóbbi felé mutat, hisz a két párt sok kérdésben hasonló értékeket vall, ez pedig jóval fontosabb annál, mintsem hogy a stabil parlamenti többség kössön össze eltérő gondolkodású politikai alakulatokat. Kivált, hogy az FPÖ már messze nem számít olyan páriának, mint a 2000-es évek elején. Ez pedig felértékelheti a pártot nem csak az osztrák politikai arénában, de útmutatással szolgálhat olyan ma még szalonképtelennek tartott politikai formációk számára is, mint a nemrég a Bundestag-ba jutott AFD.
Összességében tehát kijelenthető, hogy amennyiben a legvalószínűbb forgatókönyv valósul meg, akkor a bevándorlás kérdése nem csak az osztrák választást tematizálta. Ha bebizonyosodik, hogy erről a kérdésről lehet indulatmentesen is kritikai véleményt kifejteni, eltérően attól amit a média nagy része állít, megnyílhat az út azon pártok előtt, amelyek logikus okok miatt ítélik el a migrációt. Azok előtt, akik megpróbálják megőrizni Európa népeinek nemzeti karakterisztikáját. Akik nem idegengyűlölettől, hanem a szó nemes értelmében vett patriotizmustól vezérelve féltik a görög-római kultúrára és a zsidó-keresztyén vallásra épült - egykor szebb napokat látott - kontinenst.

----------------------- 11:28 -----------------------

Hódolat Katalóniának (!?)

"A független Katalónia gondolata azért őrültség, mert így nem lehetnek tagjai a Európai Uniónak." Manuel Vals kijelentése megtestesíti mindazt, amit az átlagpolgárok tömegei Brüsszel túlhatalmáról és az eurokratát földtől való elrugaszkodottságáról gondolnak, vagy épp amitől ezekkel kapcsolatban félnek. Azok, akik a szövetséghez tartozást nem eszközként, hanem puszta célként határozzák meg, az integráció sírásói. Valójában azt üzenik az öreg kontinens minden polgárának, amelyet az elmúlt évszázadokban megannyi hatalom próbált megüzenni, akár a keleti, akár a nyugati végeken: mi alakítjuk Európa határait, s az európai politikát. Aki ezzel bármilyen módon szembe mer szegülni, az a mi haragunkat vonja magára. Ebbe a törekvésbe belebukott Nagy Sándor birodalma, Róma, Bizánc, a Német-Római Birodalom, XIV. Lajos, Bécs, az Oszmán Birobalom, Napóleon és Moszkva egyaránt. Persze ez nem tartja vissza Brüsszelt attól, hogy elhiggye: neki sikerülni fog. Sikerülni fog, mert olyan eszköz van a kezében, amely eddig senkinek: az uniós tagság. Ennek lebegtetése, vagy épp az ezzel való zsarolás. Ami hasznos is lenne, ha az EU azt a fajta szövetséget jelentené, amelyet a Római Szerződés aláírói megálmodtak. Egy dinamikusan fejlődő gazdaság, amely erős nemzetállamokon nyugszik. Viszont ez már rég nem igaz. Brüsszel egyre inkább olyan jogköröket próbál magának vindikálni, amelyek egy normális világban egyértelműen a nemzeti parlamenteket illetnék meg. Ezért nem rettennek meg a katalánok - ahogy az angolok sem tették - az uniós tagság esetleges elvesztésétől.
Mint ahogyan a koronától való elszakadást sem élnék meg nemzethalálként. Miért is tennék? Független államként olyan gazdasági szabadságot élveznének, amilyet utoljára talán a XV. században. Katalónia a mai napig nettó befizetője a spanyol költségvetésnek és bár működtethet önálló kormányt, érdemi adóbeszedési jogköre nincs, sőt azt sem kérheti számon, hogy mennyi pénzt kap vissza a központi kormányzattól, annak ellenére, hogy a tartomány adja a GDP 20%-át. A spanyol alkotmány gyakorlailag azon a - Franco idején lefektetett - paradigmán nyugszik, hogy Spanyolországban törvényileg legyen lehetetlen minden függetlenségről történő gondolkodás. Ezzel nem feltétlenül lenne baj, ha a központi kormányzat széles körű - jellemzően gazdasági - autonómiát biztosítana. Egy ilyen lépéssel ha nem is venné el az általa szeparatistának tartott mozgalmak erejét, de mindenképp gyengítené őket. Hisz az elszakadás melletti legfőbb érv, természetesen az önálló nemzetre történő - nem elitélhető - vágy mellett, gazdasági. Ha Madrid hajlandó lenne több szabadságot adni Barcelónának, teljesen más lehetne a kimenetel. Ezzel szemben Madrid csak egy lehetőséget ismer: fenyeget, zsarol és megfélemlít. Fenyeget és zsarol a pénzügyekben, megfélemlít azzal, hogy a katalán nemzet fogalmát sem hajlandó elismerni, hivatkozva az alkotmányra, amely kizárólagosan spanyol népről tesz említést. Ennek egyik legfájóbb pontja Barcelona szempontjából a 2006-os autonómiastatútum, amelynek reformját a Cortes mindkét háza, illetve a katalán parlament is elfogadta, az alkotmánybíróság pedig mindezek után semmisítette meg. Ily módon egy függetlenségi népszavazás csak akkor lenne alkotmányosnak tekinthető, ha azt Madrid írja ki, vagy a lehetőséget önszántából átadja egy, a megfelelő feltételeket biztosítani képes szervnek. Ennek viszont - politikai akarat hiányában - minimális az esélye. Ahogyan annak is, hogy skót mintára biztosítanak lehetőséget egy referendumra, hisz míg az Egyesült Királyság quasi föderális jellegű, a spanyol jog nem ismeri el semelyik a területen élő nemzetiség önálló döntési jogát.
Lehet persze azt mondani, hogy egy kiválás - történjen meg bármilyen békésen - rövid távon súlyos sebet ejtene a tartományon: elveszítené az eurót, az áruk és személyek szabad mozgását, és újra határellenőrzéssel, vagy akár vízumkényszerrel kerülne szembe. Ez egyszerre sújtaná a két legfőbb bevételi forrást: az ipart és a turizmust.
A Katalán gazdaság húzóágazata egyértelműen az autógyártás és legfőbb exportcikke pedig a Sociedad Española de Automóviles de Turismo, vagyis a SEAT. A cég olyan méretű gyártókapacitással rendelkezik itt, hogy minden, az uniós tagságból fakadó előny elvesztése érzékenyen érintené, még akkor is , ha a cég a VW-csoport tagja. Ehhez már csak adalék, hogy Madrid épp a napokban tette könnyebbé a cégeknek az országon belüli székhelyáthelyezést.
Az ipar mellett a legsúlyosabb csapást az a turizmus szenvedné el, amely - Földközi-tenger parti tartományként - a térség egyik legfőbb bevételi forrása.
Az pedig, hogy egy önálló Katalónia valaha az EU tagjává váljon, már csak azért is tűnik a lehetetlennel majdnem egyenlőek, mert ehhez valamennyi tagország jóváhagyására szükség van. Egy szakadás után pedig nem csak a spanyol kormány hozzájárulása lenne kérdéses, de valamennyi olyan tagországé, akiknek saját nemzetiségeikkel kapcsolatban vannak félelmeik.
Összességében tehát felvethető Barcelona, Brüsszel és Madrid felelősége egyaránt. Hiszen míg Brüsszel a valaha szebb napokat látott Unióhoz való tartozással zsarol, addig Madrid a gazdasági kérdésekben való hajthatatlanságával nehezíti a folyamatot, Barcelona pedig az - elviekben ugyan kifogásolható, de mégis - érvényben lévő spanyol alkotmányt veszi semmibe.
Mi lehet a megoldás? Mint oly sokszor, most is némi kompromisszumkészség talán segíthetne.
Madrid szempontjából a legcélravezetőbb lenne, ha - akár saját alkotmányát megváltoztatva - skót mintára szélesebb autonómiát adna a katalán tartománynak, hogy az rendelkezhessen a saját területén befolyt adók felett. Ha ez az állapot tartósan fennáll, a függetlenség-pártiak egyik legnagyobb fegyvere vész el és közel sem borítékolható egy esetleges népszavazás eredménye. Itt természetesen - minden szimbolikus szerepe ellenére - nem megkerülhető az uralkodó szerepe sem.
Az EU mindenképpen jobban járna, ha több szerénységgel fordulna a kérdés felé. Ha nem tenne úgy, mintha a világgazdaság központja még mindig Európa lenne. Ha felismerné, hogy már nem azt az elitklubot képviseli mint néhány évtizeddel ezelőtt.
Barcelona, leszámítva azt a legradikálisabb szeparatistákat, energiáit minél több engedmény elérésére kellene inkább fordítsa. Hiszen ha quasi teljes gazdasági önrendelkezési jogot kap a kulturális autonómia mellé, a Spanyolországhoz való tartozásnak szinte csak az előnyeit élvezheti, ugyanis jóval több dolog köti össze a két népet, mint amennyi elválasztja.
A nagy kérdés persze, hogy vajon ki fogja megtenni az első lépést azért, hogy a jelenlegi helyzet ne eszkalálódjon tovább. Madrid vagy Barcelona? Az erre adott válasz pedig eldönti azt is, hogy jár-e - Orwell szavaival élve - hódolat Katalóniának.
----------------------- 14:14 -----------------------

Botka László tündöklése és bukása

Egy kínai mondás szerint minden csata eldől még mielőtt megvívnák azt. Nos a ma hivatalosan is leköszönt Botka László egykori ellenzéki miniszterelnök-jelölt visszőfutására ez határáozottan igaz. Olyan feltételekkel vállalta a pozícióját - a teljes ellenzék összefogása, közös lista DK-val, de Gyurcsány nélkül - amelyekről már abban a pillanatban lehetett tudni, hogy nélkülöznek minden politikai realitást.
De Botka László mert nagyot álmodni. Azt, hogy különböző - sok kérdésben homlokegyenest másképp gondolkodó - pártot egy varázsütésre egyesíteni lehet az "Orbán takarodj" zászló alatt. Bármilyen kérdés merült fel, minden esetben a hatalomtechnikai megoldás volt a válasz: ennyi képviselő nekem, annyi hely a listán neked. Bárki, aki egyáltalán összefogásban gondolkodott - mert nem mindenki gondolkodott abban - csak a válaztásokig tervezett. És itt válik igazzá Botka indoka: az ellenzék egy része nem leváltani szeretné a mai kormányt, az uralkodó rendszert, hanem együtt élni vele. Miért? A válasz sokrétű:
- Először is a mai ellenzéki pártok, parlamenten kívül és belül, jó része realista. A szóba jöhető összefogás pártjaiból a parlamenti küszöb környékén táncol vagy épp stabilan alatta van a Magyar Szocilaista Párt kivételével mindenki. Így aztán valódi kormányváltásra bárkinek csak akkor lett volna esélye, ha lemond bizonyos dolgokról a közösség javára, ere pedig - leszámítva talán az MSZP utolsó kétségbeesett próbálkozását a listás helyek elosztását illetően - senki nem volt hajlandó:
A DK nem mondott le Gyurcsány Ferenc személyéről ami egyrészt érthető, hisz a párt alapító elnökéről van szó, másrészt viszont személye egyértelműen kerékkötője az összefogásnak.
Az LMP, a Momentum és az Együtt nem volt hajlandó lemondani a külön indulásról. Utóbbi legfeljebb a választókerületi szintű együttműködésre lett volna hajlandó, ami legalább is kérdéseket vet fel három olyan párt esetében, amely Budapesten kívül gyakorlatilag nem rendelkezik támogatással.
A Párbeszéd pedig bedobta a klasszikus gumicsontot: ha mind megállapodtok - de csak akkor - mi is benne vagyunk.
Egyedül a Liberálisok lettek volna hajlandóak feltétel nélkül tárgyalni, ami logikus, hisz gyakorlatilag semmi vesztenivalójuk nincs.
Másrészt az MSZP-n belül sem volt egyértelmű Botka támogatottsága. Hogy ez pusztán személyes karriervágyból táplálkozott, vagy tényleg nem hittek benne, hogy képes összefogni az egyébként összefoghatatlant, talán soha nem derül ki.
Harmadrészt pedig senki nem vette figyelembe, hogy a politika több puszta matematikánál. Ha sikerül is összeállni a pártoknak, az még nem jelenti, hogy a szavazatok is összeállnak. Hisz aki az egyik pártra szavazna, közel sem egyértelmű, hogy voksolna egy olyan szövetségre is, melyben általa nem kedvelt - esetleg megvetett, lenézett - politikusok is jelen vannak.
De ami talán mindennél fontosabb: a szakmaiság és a kormányzóképesség látszatának teljes hiánya. Soha senki nem tette fel a kérdést: mi lesz másnap? Mi lesz ha nyerünk? Hogy fogunk kormányozni? Mit teszünk ebben vagy abban a szakpolitikai kérdésben? Hisz akkor már nem elég hangzatos szólamokat harsogni. A kormányzás felelőssége más fajta hozzállást kíván. Az elmúlt hetek-hónapok bukdácsolásával pedig az ellenzék sok mindent el tudott hitetni az átlagszavazóval, de egy dolgot biztosan nem: hogy kormányképes.
Botka László jött, nagyot álmodott és belebukott. Mit kellett volna másképp csinálni? Röviden: mindent. 2014 egyszer már bebizonyította, hogy ugyanezek a pártok az érdemi összefogásra nem képesek. Amenyiben az MSZP továbbra is délibábokat szeretne kergetni, lelkük rajta. Ha nem, akkor elkezdenek felkészülni 2022-re. Akár azon az áron is, hogy létrehoznak egy Fidesz-szerű konglomerátumot és az ellenzéki oldalon mindenki mást bekebeleznek. De 2018-at ideje elengedni. Ez a csata már azelőtt eldőlt, mielőtt megvívták volna.
----------------------- 14:13 -----------------------

Az Alabama incidens, avagy zavar a republikánus erőben

Hogy a dombról neveznek ki tagokat a frissen felálló adminisztációba, nem éppen szokatlan dolog az Egyesült Államokban. Hogy az így megüresedett képviselői/szenátori helyre ideiglenesen az állam kormányzója nevez ki valakit, majd pedig választás útján töltik be, szintén minden napos velejárója az amerikai demokráciának. Ilyenkor persze mindkét párt igyekszik kihasználni a kínálkozó lehetőséget, annak ellenére, hogy egy szék alapvető politikai viszonyokon nagyon ritkán változtat. Lévén azonban a dombon a frakciófegyelem - eltérően az európai típusú parlamtalizmustól - gyakorlatilag ismeretlen fogalom, az adott párt minden szárnya igyekszik helyi erős emberét helyzetbe hozni, vagy éppen lekötelezni. Nincs ebben semmi rendkívüli.
Jeff Session esete mégis különleges. Az Alabamai szenátor lett a Trump adminisztráció igazságügyminisztere, így a tradícinálisan republikánus déli államnak úgy törvényhozási tagot kell választania. Normális időkben - a szokásos előválasztási procedúra ellenére is - ez rutin eset lett volna. Ivey kormányzó kinevezi Luther Strange főállamügyészt megbízott szenárornak, aki aztán majd megnyeri a választást egy olyan államban, ahol több évtizede nem volt képes demokrata jelölt diadalmaskodni.
Csakhogy nem normális időket élünk. A párt talán még soha nem volt ennyie megosztott. Nem tátongott ilyen mély szakadék a sokak által nemes egyszerűséggel mocsárlakóknak titulált establishment és a Trupmot elnökké tevé, majd mégis háttérbe szorított all-right mozgalom között. Utóbbi tagjai joggal érzik, hogy elárulták őket. Nem az elnök, akivel még mindig ugyanazokat az elveket vallják, hanem a közelébe férkőzött republikánus bürökrácia. Akik nem a "Make America Great Again" jelmondat mögött rejlő célokat akarják megvalósítani, pusztán a hatalmukat szeretnék konzerválni. Kibírni az outsider elnök 4 (8?) évét és aztán visszatérni a "normalitáshoz". Akik nem foglalkoznak az illegális bevándorlás vagy a munkahelyteremtés kérdésével, akik nem akarják legyőzni a fő ellenségnek tekintett radikális iszlamista extremizmust.
És itt lépnek színre az elűzött királycsinálók. Azok a fősodortól eltérő egykori bizalmasok és tanácsadók - élükön Steve Bannon-al és a magyar származású Sebastian Gorkával - akik meg szeretnék valósítani Donald Trump programját és úgy vélik, ehhez le kell számolniuk azzal a pártelittel, amely megköti az elnök kezét.
Mi lehetne erre jobb alkalom, mint egy frissen megüresedett szövetségi szenátusi szék megszerzése? Hisz ahhoz, hogy az elnök nagyszabású programjai keresztülvihetőek legyenek - legyen szó akár a frissen bejelentett adócsomagról, amelynek nem titikolt célja, hogy a társasági nyereségadó-csökkentés révén hazacsalogassa az olyan cégeket mint az Apple vagy a Ford, vagy az országba évente érkező bevándorlók számának maximalizálásáról, esetleg a fosszilis energiahordozók elősegítéséről, vagy a védővámokról - ideológiai harcostársakra van szükség. Itt jön képbe Alabama és Jeff Session megüresedett szenátori széke. A GOP vezetőségének - élükön Mitch McConnell a Szenátus többségi vezetője - természetesen megvolt a saját jelöltje: Luther Strange államügyész. Látszólag a tökéletes jelölt: lojális a párthoz, jogvégzett, köztiszteletnek örvendő polgár. Csakhogy a establishment embere. A Republikánus párthoz lojális, nem az elnökhöz. Ez bármilyen más esetben nem jelentene törésvonalat. Trump programjának bizonyos részei viszont nem illeszthetőek a klasszikus republikánus vonulathoz. Így viszont inkább olyan szenátorokra van szükség, gondolhatják sokkal, akik a párt jobb szárnyához taroznak és könnyebben értik az elnök nyelvét. Akik osztoznak azokban az értékekben, amelyekre az ország és Trump kampánya épült: Isten, haza, család. Akik - mint kampányában az elnök ígérte - le akaják csapolni a mocsarat. Akik teremteni akartnak, akar elvek mentén cselekszenek. Ilyen ember Roy Moore: hithű baptista, életpárti, aki az elvei miatt több esetben is hátratételt szenvedett. Határozott konzervatív véleménye van azokról a témákról amelyeket Washington rá akar eröltetni az államokra, mindezt a politikai korrektség jegyében. Ekkor már semmi nem állíthatta meg azt a kampánygépezetet, amely látszólag az elnök által támogatott jelölt ellen, mégis önmeghatározását tekintve épp az elnök céljainak eléréséért beindult. Felsorakozott Sarah Palin; Steve Bannon és a teljes MAGA Coalition. Az esélytelennek hitt Moore - aki korábban kétszer is sikertelenül pályázott a kormányzói posztra - a győztes előválasztás után a párt szenátorjelöltje és ismerve az erőviszonyokat Alabama következő szenátora lett.
Csepp a tengerben? Talán. De vajon menyire képes átszabni a párt és ezzel együtt az ország arculatát a Fehér Házból eltávolítottak mozgalma, vagy Trump elnöksége? A MAGA Coalition is csak széljegyzet lesz a történelemkönyvek lapjain, mint a Tea Party, vagy lendületet adhat a pártnak? Visszaadhatja-e az amerikaiak önmagukba vetett hitét? Kialakulhat-e egy olyan gazdasági elit, amely a valós amerikai érdekeket követi? Megőrizheti-e az USA a gazdasági pozícióit egy újabb kétpólusú világrendben Kína ellenében, amely homlokegyenest ellenkező piaci politikát folytat? Ezeket a kérdéseket nem egy alabamai szenátori szék fogja eldönteni. De legalább már a kérdéseket feltették. Ez pedig nagy előrelépés.
----------------------- 14:12 -----------------------

A német választások margójára, avagy miért is tört előre az AFD?

​Németország megválasztotta a 19. Bundestag-ot, Donald Trump pedig magára haragította a legnézettebb amerikai sportliga gyakorlatilag minden prominensét. Két olyan hír határozta meg az elmúlt napokat, amelyek közül bármelyik önmagában is megér egy esettanulmányt.
A modern kori Németország fennállása legkomolyabb problémájával néz szembe: meg tudjuk-e, meg akarjuk-e őrizni a német identitást? Létezik-e még német identitás, azok után, hogy az elmúlt évtizedek politikikáját a "bűnös nemzet" mindent átható gondolata határozta meg? Mert hiszen ha valaki bűnt követ el - legyen az magánszemély vagy egy népcsoport - annak vállalnia kell a következményeket. A német nép pedig sok tekintetben bűnt követett el. A nácizmus borzalmait nem lehet és nem is szabad soha elfelejteni. Vállalta is érte a büntetést. Anyagi és szellemi téren egyaránt. Németország - talán egyedüli országként Európában - szembe nézett a múltjával. Jóvátételt fizetett és fejet hajtott az áldozatok emléke előtt. De képességei, nagysága, ipara, földrajzi elhelyezkedése és számtalan tényező miatt nem vonulhatott ki a világból. Nem adhatott mást, csak mi lényege: az európai gazdaság élére állt. Ugyanakkor politikai és kivált katonai tekintetben a háttérbe húzódott. Nem lett atomhatalom és nem viselt háborút egykori gyarmatbirodalmáért, eltérően a minden tekintetben gyengébb Franciaországtól. És e közben szépen lassan lemondott önmagáról. Németnek lenni nem tölthette el a polgárokat büszkeséggel, mert az gyanús volt. Segített, nem várva érte viszonzást. Visszaszerezte ugyan az elszalított keleti tartományokat, de különösebb örömujjongás nélkül. Nehogy megsértse ezt vagy azt a hatalmat, nehogy megsértse Európát.
Ugyanennek a bűntudatnak legújabb megnyilvánulásaként fogadott be valamennyi közel-keletről érkező migránst. Hogy pontosan mennyit, sosem fogjuk megtudni. Befogadta őket, integrálni próbálja őket, majd amikor rájön, hogy ez nem megy, felháborodik azon, hog erre az átlag németek egy része is rájött. Azon, hogy egy minden tekintetben briliáns kancellárt egyetlen hibája miatt büntetnek a szavazópolgárok. Azon, hogy a III. Birodalom bukása után hetven évvel újra a radikalizmus felé fordulnak az emberek.
És, hogy mindennek mi köze Trump-hoz? Az elnök kiszólása, mely szerint a tulajdonosoknak ki kellene rúgnia azokat a - jellemzően fekete - játékosokat, akik térdelnek a himnusz alatt, pusztán látlelet. A kérdés, az alapdilemma, az óceán mindkét partján ugyanaz: kik vagyunk mi? Mi németek, mi amerikaiak, mi magyarok; stb. Beszélhetünk-e még nemzetekről, nemzeti identitásról? Vagy fogadjuk el azt a sokak által hangoztatott gondolatot, hogy a történelmet, a görög-római kúltúrát, a zsidó-keresztyén vallást, mind mind hajítsuk a történelem szemétdombjára, feloldódva egyfajta kultúrák feletti nihilben?
----------------------- 14:11 -----------------------

Észak-Korea. Egy elvarratlan szál a hidegháborúból.

Észak-Korea legújabb nukleáris kísérletének híre megintcsak bejárta a világot. Ugyanazokat a magyarázatokat hallgathattuk meg, mint már annyi de annyi esetben. A Kim dinasztia legifjabb tagja őrült - ami vitathatatlan tény - aki éhezteti népét és veszélyt jelent a világra, azon belül is leginkább Dél-Koreára, Japánra és az Egyesült Államokra.
Tudjuk, hogy Phenjan - kimondva-kimondatlanul - épp a hatalom megtartása érdekében fegyverkezik, hisz úgy gondolja: ha rendelkezik atomfegyverekkel, senki nem mer majd háborúzni vele. Hogy ez mennyire logikus, vagy mennyire sem, abba talán ne menjünk bele. Hisz vajon mennyire tudná néhány meglehetősen korszerűtlen töltet - kombinálva néhány eléggé pontatlan hordozóeszközzel - elrettenteni akár az USA-t, akár Kínát?
Az ENSZ - mint mindig - elítélte a robbontást, amely ítélet következtében - mint mindig - nem történt semmi. Nem is történhetett, hisz a sztálinista diktatúra egyetlen szövetségese a Biztonsági Tanács állandó tagja. Így, bár a KNDK egyre inkább tűnik elszabadult hajóágyúnak, Kína még mindig sokkal inkább érdekelt a rezsim fenntartásában, mint eltörlésében. Azzal együtt igaz ez, hogy a teljes határt lezárta a kedves vezető elől menekülni kívánó tömegek előtt. Azzal együtt, hogy az import-export tevékenységen keresztül igyekszik nyomást gyakorolni apró, ámde egyre agresszívabb szomszédjára.
Az USA, egyre inkább úgy tűnik, készen áll a katonai konfrontációra. Készen áll, hiszen a katonai-ipari komplexumnak egy újabb preventív háború jelentős megrendeléseket biztosítana, az akciót pedig - eltérően több katonai kalandtól - még igazolható is lenne. Igazolható, de - épp a fentiek miatt - ENSZ felhatalmazás nélküli.
Japán is, feladva eddigi politikáját, fejleszteni kényszerül haderejét, hisz a császárság van kitéve a legközvetlenebb veszélynek.
Meghallgattuk tehát a szokásos mondatokat minden oldalról. Valahogy mégis hiányérzetünk van. Hiányoljuk azt a kérdést, amelyet minden ilyen esetben: mi lesz másnap reggel? Ez a kérdés pedig minden fellelhető szcenárió esetén fennáll. Mert mik is a lehetőségek?
-Az ország tovább zsarol mindenkit és a világ nem tesz semmit. Talán ennek van a legnagyobb esélye.
- A katonai vezetés megtarthatja a hatalmat, ha a zsarnokot eltávolítják. Minimális az esélye, hisz a teljes politikai és katonai elit - gazdaságiról nem igazán beszélhetünk - egy embertől retteg és beláthatatlan mi történne utána. Az egyetlen önmagát kínáló példa Sztálin, akinek halála után a Szovjetunió soha többet nem volt már az a diktatúra, amely annak előtte. Leverte ugyan a vazallus államok, köztük hazánk, felkeléseit, de nem tudta megállítani az erodálódást.
- A harmadik lehetőség a nyílt katonai konfliktus, amelynek megint csak nem a kimenetele kérdéses, hanem a következménye.
Mert hiszen nyilvánvalóan senki nem gondolja komolyan, hogy az Koreai Néphadsereg vérmes esélyekkel állna neki egy ilyen háborúnak. Hisz leszámítva néhány atomtöltetet és a több millió fanatizált katonát, az ország valódi fegyverzettel nem rendelkezik. Elég ha a modern háborúk legelemibb összetevőjére vetünk egy pillantást:
A légierőre, amelynek nagysága elsőre félelmetesnek tűnhet, de ha vigyelembe veszünk néhány nem elhanyagolható tényezőt, a kép jóval árnyaltabb lesz:
A teljes bombázó flottát az az Il-28-as típus alkotja, amelyet a Szovjetunió 1983-ban is kivont a forgalomból.
Az összes vadászepülgép hidegháborús szovjet vagy az alapján gyártott kínai modell. Valódi harcértéket mindössze két típus képvisel, ezek jó része viszont az embargó miatt jó eséllyel lett a technikai kannibalizus áldozata. Szigorúan zárójeles megjegyzés, hogy a legmodernebb típusnak számító MIG-29-est a katonai nagyhatalomnak koránt sem nevezhető Magyarország 2010-ben kivonta a hadrendből.
Így tehát egy eseteges háború katonai céljai nyilván pillanatok alatt teljesülnének, viszont ez érdekellentéthez vezetne a nagyhatalmak között. Egy katonai konfliktus után aligha maradhatna széttagolt a félsziget. Azt viszont nem illik kimondani, hogy egy egységes Koreát igazából senki nem akar.
-Nem akarja Kína és Oroszország, mert ha az ország egyesülne, az óhatatlanul amerikai vezetéssel történne meg, vagyis az USA katonai támaszpontokat létesíthetne a Yalu és a Tumen folyók mentén (vagyis a koreai-kínai kettős és a koreai-kína orosz hármashatáron).
-Nem akarja az Egyesült Államok poitikai elitjének jelentős része, mert ez olyan nyílt szembenálláshoz vezethetne Oroszországgal és Kínával, amely már-már a hidegháborúra emlékeztetne.
-Nem akarja Japán, mert hosszú távon egy egységes Korea gazdasági versenytársat jelentene.
-De nem akarja a Dél-koreai elit sem, hisz észak gazdasági felzárkóztatása - a társadalmi problémákról nem beszélve - olyan összegeket emésztene fel, amely rövid és közép távon nehéz helyztbe hozná Szöult. Hiszen 25 millió - a külvilágot többnyire nem ismerő - nem ritkán analfabéta, a több évtizedes krónikus alultápláltság vagy éppen éhezés nyomait magukon viselő embert kellene integrálniuk egy piacgazdaságba. A kedves vezető feltétlen híveit, vagy éppen az általa megfélemlítetteket egy demokráciába. Olyan vállalkozás lenne ez, amely mellett a német újraegyesítés eltörpül.
Mindeközben egy ország éhezik és szenved egy őrült dinasztia immár harmadik tagja kénye-kedvének kiszolgáltatva. Pedig ha létezik a világon igazságos háború, akkor ennek a barbár rezsimnek az eltörlése az lenne.
----------------------- 14:08 -----------------------

A bátrak hazája. Vagy az erőszak földje?

"Nem létezik fehér Amerika" jelentette ki dörgedelmes hangon Kalifornia egykori republikánus kormányzója, az ismert színész és egykori testépítő. Ezzel a kijelentésével senki nem is vitatkozik, hisz a multietnikumú ország - akkor jó ötletnek tűnő, de önmagát később megbosszuló - területszerző háborúi és a rabszolgabehozatala mellett több bevándorlási hullám ezt lehetetlenné tette. Ennek már csak kései folyamánya, hogy a megszülető gyermekek kevesebb mint fele fehér az elmúlt években.
Azzal viszont megint csak nem illene vitatkozni, hogy az ország alapító atyái igenis a ma már sokak szemében szitokszónak számító WASP kultúrából kerültek ki. Ebből a kultúrkörből származtak a későbbi konföderáció vezetői is, többek között az a Lee tábornok, akinek a szobrát ma lelkes "antirasszisták" el akarják tüntetni. Egy dologgal azonban nem számolnak: hiába akarják jó internacionalista módjára a múltat végképp eltörölni, ha egyszer sikert aratnak, a nyomukban nem járhat más, csak káosz és pusztulás. Amerika épp azt a kötőanyagot veszítené el, mely jelenleg összetartja. A múlt tisztelete nélkül - akkor is ha ennek a múltnak vannak sötét, sőt talán szégyenteljes pillanatai is - nem lehet jövője egy olyan országnak, amelyet jelen állapotában több tényező hajt a szétesés és a polgárháború felé, mint amennyi összetart. Ott, ahol ennyire élesen elválik a néhány tucat metropoliszban és az ország többi részén lakó emberek gondolkodása.
Amerika jövője a békés egymás mellett élés lenne, hisz az adott helyzeten változtatni már aligha lehet. Ennek azonban számos kerékkötője akad a politikai élet mindkét oldalán. Ráadásul a messianisztikus hittel gazdagon felvértezett liberális értelmiség igyekszik is ezt ahol lehet torzítani. Olyan - már már az ország létét és egységet fenyegető - veszélyként bemutatni a tagadhatatlan létező radikális jobboldalt, amilyen veszélyes a valóságban soha nem volt. Ezzel együtt lehetőség szerint elbagatellizálni - a vallást és a tradíciókat, teljes egészében szögre akasztani kívánó - magukat haladónak mondó elitek bűneit.
Lesz-e valaha őszinte szembenézés a múlt bűneivel? És vajon nem lesz-e akkor már késő? Ki tudja? Minden esetre jelenleg csak abban bízhatunk, hogy a politikai önmérséklet mindkét oldalon felülkerekedik és elkerülhető egy - az egész világ sorsát negatívan érintő - amerikai polgárháború.
----------------------- 14:07 -----------------------

Flyover country

"Flyover country"-mondja lenézően a K-i és Ny-i parti liberális értelmiség. Mert hiszen ma már két Amerika létezik. Van a fejlett és haladó partvidék a maga nyitottságával és menedékvárosaival - amelyek büszkén szegik meg a szövetségi törvényeket - és létezik a kettő között valamiféle entitás. 20-25 állam - a középnyugat és a mély dél - amellyel nem tudnak mit kezdeni. Amelynek lakói megtestesítik mindazt, amit a felvilágosult elit méla undorral figyel: hisznek Istenben, jórészük életpárti, jobban érdeklik őket a bezárt bányák és gyárak mint kisebbségek jogainak kiterjesztése vagy épp a politikai korrektség alapelvei. Akik a gender tudományok helyett imákra tanítják gyermekeiket. És igen: általában nincs diplomájuk.
Amerika két nyelvet beszél. Olyannyira, hogy egyre többen vetik fel - hangozzék bármilyen komolytalanul - az önálló Californiai köztársaság gondolatát. Olyannyira, hogy az elit egyetem némelyikén tanítási szünetet kellett elrendelni az elnökválasztás másnapján, mert a diákok nem voltak képesek feldolgozni, hogy a hősüknek tekintett egykori first lady elbukott. Hogy egy olyan embert választottak elnökké, aki munkahelyeket ígért politikai korrektség helyett. Kemény rendőri fellépést a Ferguson-effektus helyett.
Ahhoz, hogy ez a helyzet változzon, és az Egyesült Államok visszatérhessen egykor büszkén hangoztatott elveihez, a radikális liberális elveket vissza kell nyesni.
Fel kell számolni azt a gondolkodásmódot, hogy a gazdasági nehézségeket majd a szabadpiac láthatatlan keze megoldja, nekünk pedig pusztán olyan posztindusztriális kérdésekkel kell foglalkoznunk mint a transzneműek jogai.
El kell fogadni azt az egyszerű tézist, hogy sok kékgalléros amerikai dolgozni szeretne. Hogy a középkorú kétkezi munkást Iowaban vagy Montanaban (szándékosan nem Michiganre és Pennsylvaniára hivatkozom) nem érdekli az a 10000 új szilícium völgyi állás, amellyel az egykori first lady előszeretettel kampányolt. A helyi problémákra adott makrogazdasági válaszok nem jelentenek megoldást. Ha ezt a Demokrata Párt nem érti meg, kezdhet berendezkedni egy második Trump ciklusra. Mert makrogazdaságilag kevésbé látványosan, de az elnök épp azokat az államokat hozza helyzetbe, amelyeknek a Fehér Házat köszönheti. Elég csak a Keystone vagy a Foxconn beruházásra gondolni, nem beszélve a Ford motor Company lefújt mexikói gyárépítéséről.
Egy szó mint száz: ha a demokraták képtelenek elengedni saját ideológiai árnyékukat, nehéz idők előtt állnak. Ha a valódi kérdésekre képtelenek valódi válaszokat adni, a flyover country visszavág. Kiköveteli a jogait, amelyeket oly nagy előszeretettel ragadtak el tőle az elmúlt évtizedekben.
----------------------- 14:06 -----------------------

Gondolatok az európai hadseregről

A nemrég véget ért EU-s csúcson - már-már menetrendszerűen - felbukkant az európai hadsereg gondolata. Valamennyi ország jelezte, hogy részt kíván venni a közös európai védelemben, amely nemes gondolat lenne, ha néhány olyan alapvető kérdés tisztázásra kerülne, amelyet senki nem szeret látni a hangzatos ígéretek mögött:
-Kivel? Milyen esély van bármilyen jelentősebb európai védelem kialakítására, ameddig az egyik kancellárjelölt deklaratíve közli: ha és amennyiben az SPD kormányra kerül - ennek esélyeit itt és most szándékosan nem kezdjük el boncolgatni - akkor bizony Németország nem emeli hadi kiadásait. Azokat a hadi kiadásait, amelyek jelenleg meg sem közelítik a NATO - és tegyük hozzá: az új amerikai adminisztráció - által elvárt GDP arányos 2%-ot. Azt a 2%-ot, amelyet - a Brexit után - mindössze két EU-tagállam teljesít: Görögország és Észtország. Mindkettő más-más okból, de ennek boncolgatásába e helyütt megint csak nem mennénk bele.
-Mivel? Milyen reális lehetőség van arra, hogy Nagy-Britannia kilépésével valós műholdas hírszerzési kapacitást építsen ki egy jövőbeni európai hadsereg, amely nélkül pedig egy modern háború elképzelhetetlen? Mert ugyan az Ariane révén hordozóeszközzel rendelkezik Európa, sőt navigációs műholdak is rendelkezésre állnak, viszont ezek szükségesek ugyan, de messze nem elégségesek.
Hogyan lesznek meggyőzhetőek arról Európa - ha szűkebben vesszük az Unió - fegyvergyártó országai, hogy egységes fegyverzetre van szükség? Kiindulva akár az Eurofighter Typhoon, akár a Tigris sikerességéből és persze okulva a Rafale gyártási költségeiből, a légierő felszerelése menne talán a legkönnyebben, ámde itt megint csak hiányzik a politikai akarat, hiszen ha létre is jön ez közös hadsereg, az nem halogathatja sokáig az ötödik generációs vadászrepülőgép beszerzését, közös fejlesztését. És persze akkor nem beszéltünk az olyan eretnek országokról, mint kis hazánk, amely unión kívüli országokból fegyverzi fel, amúgy szánalmas mennyiségi és minőségi számokkal rendelkező, légierejét.
Bárhogy is alakuljon egy esetleges egységesítés, szívesen lennék légy a falon, amikor az Unió politikai vezetői megpróbálják meggyőzni a francia katonai felsővezetést arról, hogy mostantól bizony német gyártmányú Leopard harckocsikkal kell megünnepelni a győzelem napi parádét a Champs Elysee-n.
-Ki ellen? Minden hadseregfejlesztés sarkalatos pontja, hogy ki ellen erősítem azt, milyen képességekre van szükségem? Az EU-t szárazföldön Oroszországon és Törökországon kívül máshonnan nem érheti támadás, ráadásul ezek esélye is erősen közelít a nullához. A jelenlegi legfőbb ellenség a terrorizmus. Ezzel szemben viszont soha nem fogunk klasszikus értelemben vett háborút vívni, egy aszimmetrikus hadviselésre pedig nem a páncélosok a legalkalmasabbak. Ameddig számolatlanul engedünk be Európa szívébe ellenőrizhetetlen hátterű tömegeket azokból az országokból amelyek terrorizmus melegágyai, nincs értelme egy terror elleni háborúra készülni.
-És az örök kérdés: Miből?: Amennyiben az uniós vezetők által említett Európai Védelmi Alap nem a NATO-t hivatott helyettesíteni - márpedig minden józan ész és nyilatkozat alapján nem - akkor olyan pénzek áramlanának ide, amelyek az Észak atlanti Szövetség berkein belül honvédelemre elköltött pénzektől függetlenek. Ezzel pedig megint csak elérkeztünk az ominózus 2%-hoz.
Összességében tehát a közös európai védelem ötlete kiváló - ha elfogadjuk Napóleon mondását, mely szerint egy európai nemzetek közötti háború voltaképpen polgárháború, akkor az ideológiai alapot sem nélkülözi - viszont olyan kérdéseket vet fel, amelyeket nehéz - ha nem egyenesen lehetetlen egy liberális demokráciában megválaszolni. Hiszen ameddig azt mondja egy politikus - félreértés ne essék: politikus alatt a nemzetállamok megválasztott vezetőit értem és nem az elefántcsont-toronyban üldögélő brüsszeli eurokratákat - hogy közös európai haderőre van szükség, addig ez sokak szemében népszerű. Ahogy kimondja, hogy az ehhez szükséges pénzt a jóléti kiadásoktól kell elvenni, elvesztette a soron következő választásokat.