The Political Whisperer

Ideológia vagy realizmus? A politika emberemlékezet óta e között a kettő között ingadozik. Magam arra vállalkozom, hogy a szép szavak helyett olyan nézőpontból közelítsem meg a témát, amely a politikai korrektség által megbéklyózott politikusoknak a mai mai világban nem lehet sajátja.

----------------------- 09:52 -----------------------

Nyugat-Európa Nyugat vagy Európa?

A Nyugat jóval több mint, egy földrajzi egység, ez egy régi és sokat hangoztatott közhely. Egy kultúrális közösségről beszélünk, amelyet meghatározott elvek kötnek össze. De mik is ezek? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához hívjuk segítségül Apponyi Albert gróf írását.

Apponyi szerint a Nyugat lefőbb ismérvei:

  • Az ember mint absztolút érték elfogadása;
  • A nő méltóságának elismerése;
  • A munka tisztelete;
  • A vallási és a világi tekintély intézményes megkülönböztetése;
  • A progresszió, vagyis eszméinek fejlődési képessége.

Ezen jellemzők nem vagylagos formában kell, hogy jelen legyen legyenek. Ahol közülük bármelyik hiányzik, ott nem beszélhetünk nyugatról, legalábbis nem a maga teljességében.

Meghatározó gondolata a grófnak, amely megint csak evidenciának tekinthető, hogy egy nemzet sem élhet elkülönült életet az őt akár közvetve akár közvetlenül körülvevőktől, kivált nem egy olyan kis lélekszámú, mint a magyar, amelynek léte múlhat a megfelelő orientáción.

Megint csak közhely, hogy a Magyar Királyság megalapítása és a római katolikus hit felvétele quasi hittételek voltak az akkori elitek részéről Nyugat(európa) mellett. Mert ekkortájt Európa jelentette mindezeket a nyugati értékeket.

Athén kultúrája és Róma - néha mégoly barbár - ereje megteremtette azt a fundamentumot, amelynek aztán a keresztyénség adott erkölcsi töltetet.

"A  jogi  és  társadalmi  szervezet  terén  a római  intézmények  lassanként  behatoltak  a  népvándorlás hódító  népeinek  és  faj-vegyülékeinek  intézményeibe  és  azokat fokozatosan átalakították; a  görög  philosophia,  különösen Plato  és  Aristoteles  tanítása,  alapul  szolgált  a  középkori  keresztyén  philosophia  és  theologia  nagyszabású  kifejlődésének, miután  már  előbb  a  spanyolországi  mór  kultúra  értékesítette azt  egy  egész  sajátságos  tudományos  felvirágzásban,  melyét úgy  jellemezhetnénk,  hogy  az  iszlám  alapján  létesített  nyugoti culturának  egy  fényes,  de  halva  született  kísérlete  volt."

A nyugat és az európa fogalmak ma is egyet kellene, hogy jelentsenek. Hogy ez nem így van, azt sokan állítják. Közülük a legtöbben nemes egyszerűséggel az egyik oldalra mutogatva maradiságot kiáltanak, míg mások az ellentétes oldalt vádolják idegen érdekek kritika nélküli kiszolgálásával.

Előbbiek azt hangoztatják, hogy a mostani kurzus választotta szét e fogalmakat, utóbbiak szerint politikai ellenfeleik távolodtak el a nyugati értékektől.

Alig-alig merül fel a kérdés kritikai vizsgálata. Annak elemzése, hogy ha ez a két fogalom nem esik egybe, annak valós oka is lehet, jelesül értékrendbeli különbözőség. Legtöbben elkövetik azt a hibát, hogy rövid, néhány éves periódusok alapján kísérelnek meg következtetéseket levonni.

Így, ha a kérdés mégis felmerül, igyekeznek erre a leginkább leegyszerűsítő magyarázatot találni. Okként megnevezni egyik oldalon a magyarság retrográd mivoltát, ellenfeleik esetében pedig a nyugat eltévejedését.

Egyfelől felhánytorgatva a magyarság egyszemélyi, erős vezető utáni vágyát, amiből következne az, hogy - kurucos dacunkkal karöltve - nem vagyunk alkalmasak a demokráciára.

Másik oldalról azt halljuk, hogy maga Európa fordult el azoktol az értékektől, amelyek egykor naggyá tették.

Ha elfogadjuk Apponyi szempontrendszerét - miért ne tennénk - a két fogalom akkor válhat el egymástól, amikor Európa  szembeszáll a nyugati értékekkel, vagy asszisztál az ezekkel történő szembeforduláshoz.

Látszólag persze ma Európa képe megfelel a fent felvázolt elvárásoknak: az ember abszolút érték, a társadalom munka alapú, a szekularizáció pedig teljes.

Mégis mintha ma egyre több ember szemében kérdőjeleződne meg az a nem is olyan rég még evidenciaként kezelt gondoltat, hogy európa és a nyugat egy és ugyanaz. A rendszerváltás tájékán persze a dolog sokkal egyszerűbbnek tettszett: a szovjet birodalom csatlósi kötelékéből szabadulva aligha morfondíroztak sokan azon, hogy milyen kritériumok is határozzák meg a nyugatot. Azt tudták, hogy milyen hatalomgyakorlás volt a megelőző évtizedekben és valamiféle minőségileg mást vártak. Meg kellett teremteni az intézményi kereteket, feltételeket a demokrácia külsőségeit. Nagy célokat kellett kitűzni: integrációt olyan nagy és virágzónak tűnő szervezetekbe mint a Nato vagy az EU.

Egymástól nagyon sok mindenben különböző kormányok alatt, ezek a nagy ideák beértek. Az ezredforduló előtt csatlakoztunk a katonai szervezethez, majd tagjai lettünk az Uniónak is. Ekkor úgy tünt, hogy Magyarirszág több évszázados, vargabetűkkel tűzdelt, viszontagság után megérkezett oda, ahova mindig is akart és ahova természete szerint tartozik is.

Látszólag elértük azt, amit Apponyi így jellemez:

"az  emberiség  virágkora  és  a tartós  béke  biztosítása  csak  akkor  várható,  ha  sikerül  a  nyugoti cultur-közösséget  politikai  szövetséggé  tömöríteni."

Egy politikai-gazdasági tömb fogta össze mindazon országokat, amelyeket itt Európában a "Nyugat"-hoz tételezünk és egy még nagyobb katonai blokk az Európán kívüli Nyugat nagy részével. Ha úgy tetszik megerősödhettünk abban a hitben, hogy elérkezett a történelem vége.

Ám ekkor - a szervezeti keretek kiteljesedésekor - mintha megtört volna valami. A politikai elit egy része úgy érezte, hogy betagozódásunk ellenére is kötelességünk szót emelni, ha veszélyeztetve látjuk önállóságunkat, nemzeti karakterünket. Míg mások a rendszeren belüli kompromisszumokat tartották az egyedüli üdvözítő megoldásnak és kiálltak azon elv mellett, hogy a megoldásokat a koóperáció útján lehetséges csak megtalálni. Elvált egymástól a Nyugat és az Európa képzet. A kettő többe már nem jelentette szükségszerűen ugyanazt. Az elitek egy része a Nyugatra vetette vigyázó szemét, akár úgy is, hogy hajszálpontosan rámutatott annak elvekbeli hiányosságaira, vagy éppen a felsorolt elvekkel ellentétes cselekedetekre, az ezekből fakadó hibákra.

Olyan hibákra, amelyek felfogásuk szerint elemi szinten veszélyeztetik a magyarságot.

Márpedig amikor a történelem folyamán "nyugoti összeköttetésünk olyan alakot  öltött,  a  mely  a  nemzet  egy  részének  felfogása  szerint önállóságunkat  veszélyeztette,  a  nemzetnek  ez  a  része  akár a  kelettel  is  szövetkezni  hajlandó  volt,  hogy  ezt  a  veszélyt elhárítsa."

Megint mások, azzal érveltek, hogy európával konfrontatív helyett kooperatív viszonyt alakítunk ki, az sokkal inkább gyümölcsözőnek bizonyulhat, hiszen ilyen esetekben a nemzet "többnyire  meg  is találta  a  megegyezést,  gyakorlati  áldozatok  árán,  de  magának az  elvnek  megmentésével."

Kialakult tehát két - egymással legalább részben ellentétes - álláspont.

Egy, mely Európát tartja fontosnak szemet hunyva akár a nyugat értékeinek csorbulása felett is.

Illetve egy másik, amely a nyugati értékek elsőrendűségét hirdeti, szembeszállva akár Európával is.

A miért persze kardinális kérdés, amit sokan sokséleképpen igyekeznek magyarázni.

Magunk azzal az előfeltevéssel élünk, hogy indítóokként a matéria és a emóció közötti különbözőséget érdemes keresni. Ha úgy tetszik a Nyugat és Európa közötti vita a hazai elitek esetében a hit vitája a tudással.

Mindenki elfogadja a struktúrális kereteket. Szemben állnak viszont egymással azok, akik lándzsát törnek amellett, hogy a közös európai megoldások minden felmerülő problémára megoldást jelenthetnek illetve azok, akik szerint a nemzeti érdekek mentén történő politizálás olykor megengedi az ezen megoldásokkal ( megoldási kísérletekkel) való szembenállást akár egyedül, akár történelmi szövetségeseket keresve, akár ad hoc koalíciók részeként.

Írásoknak nem célja igazságot tenni a két tábor között, hisz a harmadik köztársaság történetében alig akad kérdés, ami ne kapna rövid időn belül aktuálpolitika színezetet, így a döntő többség hamar megtalálja a maga szája íze szerinti egyedül üdvözítő utat. Tény viszont, hogy hosszú távon mindenképp üdvös lenne egy olyan felfogás, amely nyugati orientációjú és Európára tekint egyszerre. Nyugati orientációjú, de képes meghallani az idők szavát. Európára tekint, de nem tekinti azt pusztán egy földdarabnak.

Ha megértjük azt, hogy a nyugat értékeivel büntetlenül nem lehet szembeszállni, hogy az öreg kontinens nem egy kísérleti laboratórium, ahol kedvünkre kiélhetjük társadalommérnöki ambíciójóinkat, ha elfogadjuk, hogy a társadalom a holtak, élők és a még meg sem születettek szövetsége, ha elhisszük, hogy jogunk sőt kötelességünk kiállni az általunk igaznak tartott elvekért és értékekért, talán méltóvá válunk arra, hogy európainak neveztessünk.

Nem tudjuk persze, hogy mennyire lesz nehéz a Nyugat és Európa fogalmakat újra közel - vagy legalább közelebb - hozni egymáshoz, de mi más adhatna nagyobb bíztatást, mint az a gondolat, amellye Apponyi is zárja sorait: "Történelmünk  e  legnagyobb  krízisében  a  haza  elvárhatja minden  fiától,  hogy  kötelességét  teljesítse."

 

----------------------- 09:49 -----------------------

A római gyors

Olaszország talán még soha nem volt ilyen nehéz helyzetben újkori történelme során. Nála nehezebb helyzetben már csak a többi Nyugat európai ország van talán. Marx után szabadon újra kísértet járja be európát, csak épp nem a kommunizmusé, hanem a tömegek lázadásáé. Lázadás azon politika ellen, amely pusztán matematikai alapon tekint az öreg kontinenst leginkább fenyegető veszélyre: az illegális bevándorlásra.

S itt fontos jelentősége van az illegális szónak, mert még egy kiválóan működő családpolitika mellett is - amelynek ma a körvonalai sem látszanak - európának egy szervezett és keretek közé szorított bevándorlásra égető szüksége van/lenne.

Viszont ezzel párhuzamosan legalább ekkora szüksége van két dologra:

- az illegálisan - és nem kis részben hamis indokokkal - érkezettek kitoloncolására és

- olyan - valós - megoldások kidolgozására, mely megállítja az illegális migrációt, de leginkább fejleszti a kibocsátó országok politikai és gazdasági helyzetét, infrastruktúráját és amelyek munkahelyeket képesek teremteni a jelenleg méyszegénységben tengődő helyeken.

Fontos tsztázni, hogy olyan meghatározó országok, mint Olaszország, Németország, Franciaország, Ausztria, vagy maga az EU milyen lépéseket tesz azért, hogy a problémát első körben európán beül megoldja, vagy legalább is kontrollálja. Érdekes persze annak is mögé nézni, hogy mi mozgatja ezeket a terveket, hisz egy politikus - minden jószándék ellenére - a legritkábban cselekszik pusztán emberbarátságból.

Itáliában eldőlt az első dominó Gentiloni kormányának bukásával. Ezt a kormányt jelképezte Renzi, az aranyifjú, akit imádott a nemzetközi baloldal, Brüsszel, a sajtó, a teljes eurokrata elit, egyszóval mindenki. Mindössze egyvalaki nem vett részt ebben a kritika nélküli imádatban: az olasz nép.

Ez már a szenátus hatáskörökről tartott népszavazáson is megmutatkozott, de az idei választásokon csúcsosodott ki. Akkor, amikor a kormányzó baloldal politikai ellenfelei együttesen a mandátumok 2/3-át szerezték meg. Arról persze lehet vitázni - talán érdemes is - hogy válságmenedzselésből hogyan vizsgázott a kormány, de az ténykérdés, hogy az országra nehezedő migrációs nyomásért az olasz nép egyértelműen a kormányfőt, a kormányt és a téves migrációs politikát jelképező Matteo Renzit tette felelőssé. Mint ahogy az is tény, hogy ez a kérdés uralta a kampányt. Ennek megfelelően alakult a parlamenti választás, amely a Demokrata Párt bukása mellett két ellentétes politikai blokk sikerét hozta: a baloldali populista Öt csillag mozgalomét és a Berlusconi által fémjelzett - de messze nem általa vezetett - jobboldali tömbét. A két mozgalom ahol lehet eltér egymástól. Egyetlen dolog közös bennük: fel akarják tartóztatni - lehetőség szerint megfordítani - az illegális migrációt. Felismerték azt, amit az átlagember már régen meglátott, viszont a regnáló politikai elit nem volt hajlandó észrevenni: a félszigetre nehezedő nyomás már középtávon is azzal a reális veszéllyel jár, hogy Olaszország - mely egykor Spanyolországgal együtt a katolicizmus védőbástyája volt - megszűnik létezni abban a formában, ahogyan ma ismerjük. Ahogy Róma lezüllését sokan Hannibál késői bosszújának nevezik, úgy titulálhatjuk a mostani olasz választásokat az elfelejtett régiók bosszújának.

Ez persze megkongatta a vészharangokat Berlinben és Párizsban is. Mert hiszen ha az elhibázott politika képes volt elsodorni az olasz kormányt, akkor ugyanezt megteheti a német kormánnyal vagy a francia elnökkel is. Attól természetesen nem kell tartani, hogy akár a Bundestag akár az Elysée-palota szembenéz korábbi hibáival, legyen ez akár a Willkommen kultúra erőltetése, akár a Líbia elleni háború. Viszont mindkét országban megindultak olyan folyamatok, amelyek a jelenlegi trendek ellen hatnak, vagy legalább is igyekeznek, amennyire ezt az Európát behálózó embercsempész-bandák és a sokszor náluk is veszélyesebb NGO-k engedik.

Olaszország helyzete talán a legegyértelműbb ebben a helyzetben. A jobboldal 600000 menekült kitoloncolásával kampányolt. Az öt csillag mozgalom ugyan nem ment ilyen messzire, de azon - főleg az ország déli részén - elkezdődött zavargások után, melyek a választásokat követték, a kérdésben egyértelműen kell majd állást foglalniuk. Minden kétséget kizáróan a teljes politikai palettából Beppe Grillo mozgalma van a legnehezebb helyzetben:

- Ha a Forza Italia-Lega Nord- Itália testvérei  fémjelezte jobboldali konglomerátummal, vagy annak valamely tagjával köt koalíciót, egy platformra kerül ugyan más erősen bevándorlás ellenes pártokkal és történelmi esélyt kap az olasz kultúra megőrzésére, de szembemegy saját baloldaliságával és azzal a - már a párt születését meghatározó -  törekvéssel, hogy felül akar emelkedni a regnálló, általa korruptnak bélyegzett politikai rendszeren.

- Amennyiben a választások abszolút vesztesével, a Demokrata párttal lép szövetségre, megmarad ugyan baloldali gyökereinél, azonban saját hosszú távú hitelességét ássa alá a megoldatlan kérdések tömegét maga mögött hagyó - bár az európai politikai elit körében töretlenül népszerű - társsal.

- Ha pedig ezek egyiket sem teszi, akkor talán a legrosszabb forgatókönyv valósul meg: egy elhúzódó kormányalakítási válság, majd előre hozott választás, ami egy kormányozhatatlanná való országot vetít előre.

Mindez csak ráerősítene az olasz gazdaság amúgy is siralmas állapotára, a bankrendszer konszolidációját újra elodázná, a magas munkanélküliséget pedig konzerválná. Így tehát elemi érdek, hogy Olaszországnak mielőbb kormánya legyen. Hogy milyen, az első körben attól függ, hogy Sergio Mattarella kinek ad kormányalakítási megbízást.

Mindenesetre előre mutató jelnek tekinthető, hogy a házelnöki tisztségekről sikerült megállapodni, így a képviselőház elnökét Roberto Ficot, az M5S adja, a szenátus első női elnökét Maria Elisabetta Alberti Casellatit, a Forza Italia, amely a Liga részéről tett engedményként is érzékelhető.

Bárhogy is végződjön azonban az olasz kormányalakítás, hasonló tematika határozza (talán végre kijelenthetjük: határozta) meg a berlini fejleményeket.

Majd félévnyi huzavona után megalakult az új német kormány, amelyben a sok szempontból kulcsfontosságú belügyi tárcát a CSU, azon belül a valaha szebb napokat megélt Horst  Seehofer kapta. Ennek pedig - akárcsak az olasz választások eredményének - a migrációs politika szempontjából van jelentősége. Seehofer volt az aki, mint ismeretes, a válság lezdete óta kiállt a felső korlát mellett és kategorikusan elutasította Merkel - valamiféle félreértelmezett humanizmus és a német önostorozás keverékére épített - politikáját.

Bár több kérdésben is távol állnak egymástól a nagykoalíció tagjai, egyértelműen a választásokat leginkább befolyásoló téma a bevándorlás kérdése volt. Ez nem pusztán abból világlik ki, hogy Frank-Walter Steinmeier szerint is csak akkor lehet sikeres a kormány, ha erről őszinte párbeszédet kész és képes folytatni az emberekkel.

Még csak nem is abból, hogy az eredetileg tervezett Jamaica-koalíció koporsójában is a családegyesítés kérdése volt az egyik szög, de mégcsak nem is feltétlenül valamennyi nagy párt tragikus eredményeiből. A legárulkodóbb jel a mágát gyakorlatilag semmiből felépítő AFD, amely úgy szerzett 94 képviselői helyet és 12,6%-ot, hogy a bevándorlás kérdésén kívül gyakorlatilag nem kampányolt.

Ahogyan az várható volt Seehofer már a kormány megalakítása előtt - mint a belügyminiszteri poszt várományosa - bejelentette, hogy szigorítani kívánja országa bevándoráspolitikáját: a beadott kérelmek jóval gyorsabb elbírálása mellett cél a kiutasítottak valós és gyors kitoloncolása is. Mivel Angela Merkel maga ismerte el - megdöntve ezzel az egyik legerősebb baloldali-liberális toposzt - hogy Bajorországot leszámítva Námetországban mindenhol léteznek ún. no-go zónák, az ujdonsült belügyér hamar ki is jelentette, hogy ha rajta múlik, képes az egész országot olyan biztonságossá változtatni, mint Bajorország. Az más kérdés, hogy a szociáldemokrata igazságügyminiszter Katarina Barley és a németországot behálózó bevándorláspárti mozgalmak miatt nem csak rajta fog múlni.

Természetesen hamar megjelent az a nézet, megint csak a kancellártól, hogy amennyiben sikerül valamelyest javítani az országban uralkodó állapotokon, abban az esetben meggyengíthető az AFD hatalma, sőt ha érdemi és az átlagpolgárok számára is észrevehető változást képes elérni a kormány, a következő választásokon akár még a Bundesthag-ból is ki lehet szorítani.

Ehhez persze csak sok sikert kívánhatunk abban a Németországban, amelynek közel egy tucat legnagyobb városában a 0-6 év közötti gyermekek alig 50%-a német.

Persze nem sokkal jobb a helyzet Bécsben sem és nyilvánvalóan nem a véletlen műve, hogy az osztrák Szabadságpárt - amelyet a 90-es éveket megelőzően senki nem vett komolyan - fennállásának második legjobb eredményét érte el a leadott szavazatok 26%-ával. Pedig az AFD-hez hasonlóan egyetlen témával kampányolt, ez pedig Ausztria iszlamizálódása.

Természetesen divat itt is populista fordulatról beszélni, de tény, hogy az ország lakosságának jelentős része az ország által elszenvedett - és hatásait vitathatatlanul éreztető - migrációs krízis által vezérelve adta le voksát a Szabadság pártra, vagy épp az ország reménységének tekintett Sebastian Kurz által vezetett Néppártra. A kancellár ennek megfelelően meg is tette politikája sarokkövének - és egyben a július 1. kezdődő osztrák uniós elnökség - vezérfonalának a külső határok védelmét. Mindenesetre sokat sejtet, hogy a Szabadságpárté lett a belügyi, a külügyi és a védelmi tárca. Ettől  persze divatos lett megijedni és már-már náci ausztriát vizionálni, annak ellenére, hogy a külügyminisztériumot vezető Karin Kneisslde közel-kelet szakértő példának okáért ismert nyíltan Izrael-párti mondatairól.

Ami tény - s igen sok kritikát szülhet - hogy az új kormány egyrészt jóval szigorúbban kíván fellépni az illegális migrációval kapcsolatban, legyen ez a határok védelme vagy a már illegálisan az országban tartózkodók haztoloncolása, illetve, hogy ezzel párhuzamosan megújult családpolitikával kívánják kihúzni a migrációért lobbizó erők egyik méregfogát.

A migránsoknak járó pénzbeli támogatás csökkentése és a gyermekek évi 1500 eurós tamogatása a kormány reményei szerint megállítja azt a folyamatot, amely már középtávon elvezethet ahhoz, hogy az osztrákok - is, együtt a németekkel és franciákkal - kisebbségbe kerüljnek saját hazájukban.

Ausztria ismerte fal talán a legkorábban, hogy bőkezű szociális ellátórendszere olyan csábítást jelent mind az embercsempészek, mind az európába beáramlani kívánó gazdasági bevándorlók számára, amely mindenképpen reformra szorul. Ezért is tartja szükségesnek mindkét kormánypárt a pénzbeli támogatások drasztikus csökkentését, és azok feltételekhez kötését. Legyen ez nyelvtanfolyam, vagy épp bármilyen munkába állást segítő megoldás. Nem elhanyagolható persze az az elhatározás sem, hogy a megmardt pénzügyi juttatás összegét szövetségi szinten határozzák meg, kivéve ezt a "szabadságot" a tartományok kezéből.

Persze jobb késő mint soha mondhatnánk Franciaországra utalva, amelynek talán a mostani az utolsó esélye, hogy megállítsa a már-már  visszafordíthatatlan átalakulást.

A Macron elnök által jegyzett új törvény persze néhányak szemében megosztó, viszont a benne foglaltak igyekeznek megdönteni olyan tabukat, amelyek eddig sérthetetlennek számítottak és emellett rámutatnak a francia menekültpolitikai hatékonytalanságára.

Elég csak azt megemlíteni, hogy Macron javaslata talán az első, amely különbséget tesz a menekült és a (gazdasági) migráns között. Európa-szerte a politikai elit és a magukat filantrópnak tekintő szervzetek a mai napig szinonímaként használják e kettőt.

A mellett, hogy a francia elnök javaslata szerint hotspotokat afrikában - jellemzően Niger és Csád területén - kellene felállítani, tiszteletre méltó módon szembe néz azzal a körülménnyel, hogy az elutasított menedékkérők alig 20%-át sikerül ténylegesen eltávolítani az ország területéről.

Mindenesetre bíztató, hogy a retoritában erős, de valójában az ügyben semmilyen eredményt el nem érő Sarkozy és az abszolút enervált Hollande után történik valami. Épp erre épít Macron is, akinek ugyan elsöprő többsége van a törvényhozásban, tervezetét mégis több oldalról támadják. A szélsőbal kegyeit persze fölösleges lene keresni a javaslat puhításával, de a radikáls jobboldal - ahol sokan túl gyengének tartják a törvényt - virorlájából talán képes lesz kifogni a szelet. Leginkább azzal az ígéretel, hogy minden olyan illegálisan franciaországban tartózkodót kitoloncolnak, aki bűncselekményt követ el. A kérdés leginkább akkor került az érdeklődés homlokteréba, amikor a bolti lopásért kihallgatott Ahmed Hanadzsit nem a kitoloncolásra várók táborába vitték, hanem a protokoll ellenére szabadon engedték, két nappal később pedig halálra késelt két embert a Marseille-i pályaudvaron.

Összességében tehát kijelenthető, hogy a migráció által leginkább érintett országok közül egyre többen vezetnek be olyan törvényeket, amely gátat szabhat a nem valódi menekültek tömeges beáramlásának. Több esetben kimondatik, az ami eleddig tabunak számított. Jelesül, hogy igenis különbség van háborús menekült - aki vitán felül jogosult védelemre - és gazdasági migráns között. Illetve az, hogy a háborús menekültek alapvetően az első biztonságos országban jogosultak védelemre a fegyveres konfliktus véget éréséig.

A miért persze országonként különbözik. Dánia eddig is ismert volt szigorú bevándorlás-politikájáról és, hogy csak azok számára kívánja megnyitni határait, akik aktív és hasznos tagjai tudnak s akarnak lenni a dán társadalomnak. Ebből a megfontolásból utasítják el mind a matematikai alapokon fehér papíron összeeszkábált, mind a magát valamiféle emberi jogi fundamentalizmussal legitimálni kívánó kvóta alapú rendszereket. Hasonló fordulat következett be Ausztriában, amelyről kijelenthető, hogy a koalíciós pártok valódi értékközösség miatt követik ezt a politikát. Létezik persze a másik véglet is, amelynek legismertebb képviselője Svédország. Azonban az keresztyén-nemzeti gondolkodás talaján álló kormányzat és a teljes önfeladás között áll jelenleg a két legmeghatározóbb ország: Franciaország és Németország.

Merkel és Marcon ugyan látszatra hajlanak olyan lépésekre, amely a normalizálás felé mutat - legyen ez a belügyi tárca átengedése a CSU-nak vagy épp a francia elnök törvénytervezete - ám esetükben félő, hogy ezen lépéseknek jellemzően taktikai oka van. Látva az olaszországi eseményeket igyekeznek kifogni a szelet az olyan - sokszor radikálisnak titulált - pártok vitorlájából, mint az AFD, vagy épp a Nemzeti Front. Azonban épp Olaszország mutatta meg, hogy sokszor a semmiből érkező, nem a mainstreamhez tartozó politikai erőkre van szükség olyan helyzetek megoldásához, amellyel a hagyományos pártok nem tudnak mit kezdeni, vagy épp - mint Renzi esetében megmutatkozott - véleményük teljesen eltér az emberekétől, megoldási javaslataik pedig egy tárgyalóasztalon megállnak ugyan, de a valóság próbáját nem állják ki.

A kérdés már csak annyi, hogy - az ismert mondást némileg parafrazálva - Európa nagyvárosaiba befut-e a római vagy épp a bécsi gyors.

----------------------- 09:47 -----------------------

Árnyékkormány

Hogy jó dolog-e ennyi idővel a választások előtt bemutatni egy csonka árnyékkormányt?Egyfelől mindenképp, mert hírt ad az amúgy meglehetősen érdektelen ellenzéki térfélről. A térfélről, amelyen elvileg mindenkinek ugyanaz a célja, de csak kevesen hajlandóak áldozatot hozni érte. Vannak persze, akik az MSZP és a DK egyéni jelölteknél elkövetett kordnációját elégségesnek gondolják, de éppen ez az a két párt, amelyre a kormányváltást akarók zöme is maximum a legkisebb rosszként tekint.  Hiszen amíg a szocialisták továbbra sem képesek megszabadulni a Gyurcsány Ferenc által jelképezett liberális árnyéktól, hogy valódi baloldali párttá váljanak – amire minden józan számítás szerint lenne igény – addig e szövetség kisebbik tagját Magyarország egyik leginkább megosztó politikusa vezeti. Hogy a két párt által tető alá hozott alku jó-e az ellenzéknek, azt e helyütt inkább ne kezdjük el boncolgatni. Mint ahogy azt sem, hogy az MSZP-P alkalmi koalíció mit ad hozzá a benne résztvevő pártokhoz.Ami tény, hogy a magukat korszakváltónak tituláló pártok szinte teljes egészében kimaradtak bármiféle koordinációból. Ez persze részben érthető: A Jobbikkal semelyik baloldali-liberális párt nem kíván – jelenleg és ez nagyon fontos kitétel – együttműködni. Az LMP és a Momentum valamilyen oknál fogva hisz abban, hogy szavazók tömegei fogják őket e nélkül is támogatni. A probléma csak az, hogy némi átfedéssel mindketten ugyanarra a rétegre építik a kampányukat. Hisz a székesfővárost leszámítva öt-hat nagyobb városban érhetnek el számottevőnek mondható listás eredményt. Az LMP számít a környezettudatosabb polgárokra, míg a Momentum a felsőoktatásban tanulókra. Az Együtt – 2014-el szemben – látszólag a partvonalról figyeli a történéseket, a pártvezetők ügyei hangsúlyosabbak, mint a párt mondanivalója. A kétfarkú kutyákra nem vesztegetnék egy összetett mondatot, mindazonáltal előfordulhatnak olyan választókerületek az országban, ahol az ő 1-1,5%-uk hiányozhat a baloldalnak.Az ellenzéki oldalon tehát van egy rendszerszintű káosz.  Ebben egyértelműen van egy pozitív üzenete az árnyékkormánynak: jelzi azt, hogy van egy pártszövetség, amely nem az eleve kudarcosnak ítélt választás utáni ellenzéki létre készül. Nem adja fel azon szándékát, hogy a jelenlegi kormányzó pártot leváltja. Megerősítést jelent sok olyan párttag és/vagy szimpatizáns számára, akik már az együttes indulás miatti 10%-os listás eredményben sem bíznak talán. Másfelől ugyanebben rejlik a buktató is. Hiszen a legtöbb kulcsminisztérium üresen maradt. Sem bel, sem kül, sem honvédelmi miniszter jelölt nem került bemutatásra, melyek nélkül a kormányzás legalább is nehezen képzelhető el. Persze lehet azt mondani, hogy több kulcstárcát fenntartanak a leendő koalíciós partnereknek, viszont semmi esetre sem pozitív, ha valaki úgy készül kormányzásra, hogy:1, tudja – sőt deklaratív módon beismeri - hogy egyedül ere nincs esélye2, ugyanakkor nincs világos elképzelése arról, hogy kik lehetnek a partnerei.Ha elfogadjuk Karácsony Gergely szavait, mely szerint a most bemutatott személyek egy leendő kabinet „mintegy felét” teszik ki, akkor az esetleges koalíciós partnereknek egy ill. két tárca juthatna, ami eleve borítékol egy belviszályt győzelem esetén. Összességében tehát kampányfogásnak tökéletesen beillik az árnyékkormány – hogy a szóhasználat mennyire helyes, abba megint csak nem mennék bele – bemutatása, de ennél többnek semmiképpen sem.Igazán nagy jelentősége egy ilyen lépésnek akkor lett volna, ha ezt egy őszellenzéki összefogásban lehet megtenni. Egy olyan összefogásban, amelybe mindenki bele tudja tenni a saját szakértelmét, vagy legalább is azt a területet, amelyhez saját bevallása szerint kvalitása van. Az LMP a környezetvédelmet, a Momentum a felsőoktatást. Ebben a formában viszont nem egyéb, mint a kormányképesség látszatának erőltetett bemutatása egy ellenzéki párt részéről.

----------------------- 09:44 -----------------------

A Dél - értékek és érdekek

Mi is az igaz dél? Az átlagos történelmi ismeretekkel rendelkezők szemében az egykori rabszolgatartó államok. A szofisztikáltabban gondolkodóknak talán az Amerikai Konföderált Államok, amely Jefferson Davis vezetésével szembeszállt az északiak szabadság-felfogásával, hogy azután elbukjon. Ami persze nem meglepő, mivel ebben a háborúban a dél eleve vesztésre volt ítélve. Hisz míg Észak fejlett iparral rendelkezett, a későbbi konföderáció leginkább a mezőgazdaságra támaszkodott, export-importja pedig inkább függött Angliától mint USA többi államától.

A Dél mégis több ennél. Egyfajta kultúrális közösség, amelynek ugyan fontos része volt a rabszolgaság intézménye, de pusztán ez alapján megítélni, több mint felszinesség. A gyorsan iparosodó  keleti parttal szemben megőrizte arisztokratikus jellegét, nem rendelkezett be tömegtermelésre, nem épített hatalmas gyárakat. Ez egyben persze azt is jelentette, hogy az európából beáramló tömegek messziről elkerülték. Amíg New York felhőkarcolóit és vörös téglás bérházait az olaszok építették fel, Bostont az írek tették naggyá, Pennsylvania bányáiban és vaskohóiakban pedig leginkább németek dolgoztak, a Dél megmaradt az első telepesek leszármazottainak.

Egy olyan zárt világnak, amelyet nyilvánvalóan fölösleges idealizálni. Megtette ezt George Fitzhugh, aki szerint az északi gyárakban és bányákban éhbérért robotoló "bérrabszolga" semmivel sem szabadabb a déli feletéknél, aki ráadásul élethosszig tartó ellátást kap urától. Érvelésében talán nem az a legmegdöbbentőbb, hogy az iparvárosok nyomortelepein keresztül kritizálja a kapitalizmust, hiszen ezzel - ismerve az angolszász nagyvárosok dologházait - nehéz vitatkozni. Az abszurd sokkal inkább az, hogy a déli fehér embert titulálta a feketék legjobb barátjának, és a kapitalizmus által irányított "fehér rabszolgakereskedelmet" sokkal brutálisabbnak tartva.

De ugyanilyen idealista volt George C. Calhoun is, aki igyekezett megvédeni a déli államok sajátos berendezkedését. Meggyőződéssel vallotta ugyanis, hogy az Unió egységének egyik alappillére a kisebbségben lévő államok érdekeinek és értékeinek védelme. Egyfajta negatív hatalofelfogást vallott, tehát nem pusztán a számszaki többséget tette volna a kormányzás feltételévé, de vétójogot szeretett volna az unión belül a délnek.

A déli demokráciafefogást jóval közelebbinek látta az antik gondolkodáshoz, mint az angol vagy francia elgondoláshoz. Így pedig a demokrácia és a rabszolgaság között nem is látott feloldhatatlan ellentétet. Álláspontjának megétéséhez tudni kell, hogy az unióhoz újonnan csatlakozni kívánó "szabad" államok miatt a Dél egyre inkább elszigatelődött.

Természetesen mindekettőjük álláspontjára igaz, hogy a történelem fényében nem többek eltúlzott romanticizmusnál.

Mindazonáltal hiba lenne nem elismerni ennek a szabadságfelfogásnak a szépségét:

A vidéki udvarházakat, amelyeket tulajdonosai többre becsültek a nagyvárosok zajánál, a virágzó agráriumot, amely sok esetben túlmutatott a rabszolgamunkán, vagy épp a bálokat, ahol anyák és atyák büszkén mutatták be lányaikat. Azt az arisztokratikus jellegű világot, amely mellett elrohant ugyan az idő, de amely a maga értékeit kívánta megőrizni és ápolni. Mindezt leginkább az unión belül, hiszen a többség tisztában volt vele, hogy politikailag, gazdaságilag és katonailag egyaránt hasznot húznak abból, ha egy -akkor még csak - feltörekvő hatalom részei.

A terület nagy része ipari tevékenységre alig volt alkalmas, így viszont a mezőgazdaságra kellett fordítaniuk minden erejüket. Ebből pedig egyenesen következett, hogy a gyárakkal és bányákkal tűzdelt északnak kiváló kiegészítése lehet a dél gyapot, dohány vagy épp mogyorótermesztése, de amennyiben egyszer szembe kerülnek egymással, nem győzhetnek. Ráadásul a szövetségi kormány 1808-ban megtiltotta új rabszolgák behozatalát, így az olcsó munkaerő végeláthatatlan beáramlásának is vége szakadt.

Nagy divat manapság a polghárháborút összekapcsolni a rabszolgasággal, viszont legalább ekkora szerepe volt a vámtörvényeknek, amelyek sokkal nagyobb kihívást jelentettek a déli kikötőknek, mint az északi iparnak, amely ezekkel védte magát a versenytől.

Nem szabad elfelejteni ugyanakkor azt sem, hogy ha ez lett volna az ára az unió egybentartásának, maga Lincoln sem ragaszkodott volna a teljes felszabadításhoz.

Azt sem szabad elhallgatni, hogy a szolgaság ezen formája leginkább egy tünet volt, amely a családi gazdaságok és a nagybirtokok harcát kísérte. Hisz ha egy újonnan csatlakozó államban lehet rabszolgák tartani, utóbbi birtokrendszer lesz a rentábilis, míg a szabad államokban az előbbi.

Az egyre inkább feloldhatatlannak tetsző ellentétek szint elkerülhetetlenné tették a háborút.

A Missouri kompromisszum eltörlése, a Kansas–Nebraska törvény, az abolicionisták térnyerése és Lincoln elnökké választása csak olaj volt a tűzre mindkét oldalon.

A háború következményeként az unió ugyan egyben maradt, de a dél - megalázó veresége okán - egyre inkább másodrangúnak érezte magát. Több ezer déli fehér ültetvényest, politikust, katonát, a konföderáció vezetőit fosztottak meg hatalmától, tulajdonától Andrew Johnson személyes bosszúvágyától hajtva, amelyet aztán Ulysses Grant alatt enyhítettek valamelyest. Természetesen ez újabb indok volt a szövetségi kormány megvetésére.

Helyreállt ugyan a kongresszus egysége a déli képviselők visszatérésével, de ennek ára eleinte a költséges katonai igazgatás volt - a megaláztatást tetézve gyakorlatilag bábállami sorba süllyesztve a vesztes felet egészen Rutherford B. Hayes kompromisszumos elnökségéig - majd a felemás megoldások kora köszöntött be. A feleték polgárjogot kaptak, de az államok politikai, katonai és gazdasági elitjének összetétele miatt ezzel képtelenek voltak érdemben élni. Ehhez persze kellett a legfelsőbb bíróság is, mely ítéleteivel elősegítette az "elkülönülve, de egyenlően" elv alkalmazását a gyakorlatban.

Ma nehezen felfogható, de ekkor tájt a dél még masszívan demokrata párti volt. Ehhez persze hozzá

tartozik, hogy ekkortájt szilárdult meg a harmadik kétpártrendszer, amely a mai napig jellemzi az országot. Illetve nem elhanyagolható az a tény sem, hogy Lincoln elnökjelöltségekor ( amelyben nem kis szerepe volt az abolicionista mozgalomnak) a legtöbb déli elhagyta a Whig pártot.

A Republikánus Párt - melyet ekkortájt kezdtek GOP-ként emlegetni - már ekor is az üzletemberek és a puritán vallásosok pártja volt, de ebben a politikai klímában esélye sem volt a Dél támogatására. Ugyan az elitet továbbra is a fehér protestánsok jelentették, akik többségükben nem tartoztak a legszegényebbek közé, igen nehezen lett volna elképzelhető annak a pártnak a támogatása részükről, amelynek soraiból kikerülő elnök háborút indított ellenük, megfosztva ezeket az államokat az önrendelkezésüktől. És itt merül fel a kérdés: miért a mély dél ma a Republikánus Párt hátországa és legfőbb támaszainak egyike? Mit tett a GOP, amely elfeledtette a háborút, a katonai megszállást, a vagyonelkobzásokat?

A válasz egyrészt a vallási ébredésben, másrészt a polgárjogokban keresendő.

Előbbinek - a mellett, hogy szomorú aktualitást ad neki Billy Graham halála - történelmi gyökerei is vannak. Míg a klasszikus északot a korona elől menekülő anglikánok alapították, a dél elsősorban a kalandorokat, gazdagodni vágyókat vonzotta. A puritánokat így az új-angliai gyarmatokon sokáig nem szívesen látták, a déli államokban viszont erős bázissal rendelkeztek.

A mai napig sokan nemes egyszerűséggel kenyéren és biblián élőkkén aposztrofálják a déli fehér lakosságot. Jellemzően itt terjedtek el a neoprotestáns egyházak, itt zajlik a napjainkban is tartó vallási ébredés, amely ugyanúgy jellemzi a fekete lakosság egyre nagyobb részét is.

A Demokrata Párt viszont épp azoktól az értékekt távolodott el a XX. sz.-ban, melyeket a dél magáénak vall:

  • az államok jogai a szövetségi kormányzattal szemben
  • a klasszikus keresztyén értékek hirdetése az abnormalitádokkal és a vadhajtásokkal szemben
  • a kétkezi amerikai munkások állásainak védelme a szabadpiac ellenében
  • az alkotmányban is rögzített szabad fegyverviselés, vagy épp az
  • életpártiság.

A Republikánus pártban viszont ezek az emberek egyre inkább megtalálták a számításukat. A mindig erősen jelenlévő protestantizmus a 60/70-es években lendületet vett és egyre több karizmatikus vezető tűnt fel, akik hitet tettek nem csak a keresztyén értékek, de Izrael állam mellett is. Így a dél - elfogadva a neokonzervatív értékek egy részét - fokozatosan a GOP támogatójává vált.

Ehhez jön hozzá a demokraták idegenkedése a tagállamok jogait illetően. Hiszen minden olyan esetben, amikor valamely tag a szövetségi kormány rovására igyekszik növelni a hatalmát, a baloldal alapvetően hajlamos valamiféle szeparatizmust látni.

E mellett persze olaj volt a tűzre Johnson "Nagy Társadalom" elképzelése, amelynek nem a céljaival volt gond, hanem hogy ezeket az államok feje felett átnyúlva akarta elérni. Hozzávetőlegesen innen datálható a dél masszív elkötelezettsége a Republikánus Párt felé.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a legutolsó választásokon a GOP jelöltjeként induló, valójában politikai outsider Donald Trump sikeresen megszólította a sokak által szintén lenézett közép-nyugatot, akkor összességében talán elmondható, hogy a dél napja még nem áldozott le teljesen és megfelelő politikai csillagállás esetén befolyása lehet az ország jövőjére. Azok az elvek és értékek, amelyektől a nagyvárosi amerika teljesen elszaladt, talán még megjelenhetnek a nagypolitikában. A nemzeti érdek a birodalmi érdek felé, az érték pedig az érdek elé helyezhető. A dél feladata tehát ma kettős: egyfelől értékeket kell mutatnia, hogy amerikát elkerülj a birodalmi átok: ne süllyedjen el abban a politikai és erkölcsi romlásában, amely oly könnyen dönt romba szikla szilárdnak hitt hatalmakat. Másrészt segítenie kell, hog az ország újra betölthesse - ahogy Jefferson kérte - a hegyre épült város szerepét.

----------------------- 09:41 -----------------------

Amerikai álom vagy PC rémálom

Az én generációm abban a - ma már naívnak tűnő - hitben nőtt fel, hogy az amerikai szórakoztató iparnak megvannak a maga seregszemléi.

A legismertebbek ezek közül természetesen az Oscar és Goldon Globe-nak nevezett filmes elismerések. Mivel az USA televíziós és zenei alkotásai is világszerte könnyen elérhetőek és ízlést befolyásolóak (még ha sok esetben ízléstelenek is) ezek mellé sikeresen felzárkózott az Emmy és a Grammy díj is.

Mindezek mögött messze lemaradva, de talán a legmagasabb színvonalat képviselve a Tony díj. Ennek a lemaradásnak nyilván több oka van: a színjátszás világa kevésbé populáris mégis sokkal inkább entelektüel mint a film vagy a zene. Ráadásul az amerikai színházi és filmes világ között messze nincs akkora átjárás, mint a legtöbb európai országban.

Valamennyi díjat hozzáértő szervezetek alapították és minden kritika ellenére - bár ezek leginkább az arany glóbuszt érték a külföldi újságírók vélt vagy valós befolyásolhatósága miatt - igyekeztek megőrizni művészeti jellegüket, művészi értéküket.

Mindezzel együtt az egyértelmű jelek viszonylag korán látszottak. Persze költői túlzás lenne azt állítani, hogy egész Hollywood kommunista-szimpatizáns  volt az ötvenes években, mint ahogy ahhoz sem fér kétség, hogy J. Edgar Hoover és Joseph McCarthy szenátor némileg paranoiásak voltak és több esetben - hivatalukkal visszaélve akár - túlléptek hatáskörükön. Az viszont aligha teljes egészében a véletlen műve, hogy a minisztériumok és a hírhedt alvilági kapcsolatokkal rendelkező szakszervezetek mellett az amerikaellenességet vizsgáló bizottság figyelme leginkább az angyalok városa felé fordult. Mert hiszen ez volt az az időszak, amikor a szocializmus mint eszme, sokak számára tűnt vonzónak. A sztálini bűnök még nem kerültek napvilágra, a berlini blokád lassan feledésbe merült, a pesti srácok még tűrtek. Messziről úgy tünt, hogy a szovjet modell működik.

Aztán valami megváltozott. McCarthy halálával enyhült a belső ellenség utáni kérlelhetetlen hajsza, a magyarországi események rávilágítottak a keleti blokk árnyoldalaira, a Rosenberg-házaspár halálos ítélete pedig sok kommunistaellenes elemet lecsendesített.

Az ötvenes évek végeztével Hollywood kikerült a politika homlokteréből. Az álomgyár igyekezett olyan filmeket előállítani, melyek kerülik a direkt politizálást, ehelyett beköszöntött a kosztümös filmek, illetve az amerika társadalmi problémáit kellő óvatossággal bemutató eposzok kora. Elég csak az olyan klasszikusokra gondolni mint Ben-Hur, a Cleopatra vagy épp Rakparton illetve a West side story.

A hatvanas évektől kezdve pedig Vietnám és a polgárjogi mozgalmak mindent felülírtak. Készültek természetesen olyan filmek, amelyek próbálták pozitív színben feltüntetni az USA indokínai kalandját - ezek közül a legismertebb egyértelműen John Wayne Zöldsapkások c. alkotása - de az alapvetően demokrata párti stúdiók igyekeztek ezt inkább agresszív és embertelen  háborúnak beállítani, amelyben fiatal amerikaiak ezrei vesznek oda látszólag a semmiért.

Mindez persze kevéssé meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a legjelentősebb díjakat California államban alapították és jellemzően ott is adják át. Kivételt képez a Grammy, melynek átadása felváltva zajlik Los Angelesben és New Yorkban. Ezta két államot pedig aligha szükséges bemutatni politikai preferencia szempontjából.

Félreértés ne essék: Természetesen nem kívánom azt az érzést kelteni, hogy egyetértek Medgyessy Péter kijelentésével, miszerint "a templomban imádkozzanak, a parlamentben pedig politizáljanak". Meggyőződésem, hogy minden ország elitje - már amennyiben jelöltek vagy épp a díjazottak ehhez a réteghez sorolhatóak - felelősséggel tartozik azért, hogy véleményt nyilvánítson országa sorsának alakulását illetően. Természetesen minden művésznek lehet, sőt talán kell is legyen, politikai preferenciája és ezt alkalom adtán ki is nyilatkoztathatja. Nincs azzal baj, ha egy szórakoztatóipari ikon az egyik - mint utóbb kiderült - vesztes jelöltet már mint elnököt mutatja be egy kampányrendezvényen hónapokkal a választás előtt. Egy kampányba ez mind belefér.

De, hogy egy magát zeneinek mondó díjátadó gála fénypontja az legyen amikor ugyanez a vesztes jelölt szemelyvényeket olvas fel egy könyvből, melynek deklarált célja a hivatalban lévő elnök lejáratása, az talán túl van sokak ingerküszöbén. Természetesen nem a jelenlévőkén, hisz ők legalább olyan alázattal imádják a felolvasót, mint amilyennel gyűlölik az említett könyv főhősét.

Talán nem is a nézőkét, hisz ezek a díjátadók lassan-lassan politikai műsorokká silányulnak és egye többen inkább csak a másnapi highlights-okból tájékozódnak a nyertesek személyéről.

De talán a műsorok készítéséért felellős személyek közül néhányakét. Akik rájönnek, hogy jelen állapotukban ezek a műsorok egy idő után megkopnak és elveszítik varázsukat. Ha politikai célokra használják fel őket, azzal a társadalom lesz szegényebb. Ahogy szegényebb lett a politikai korrektség áldozatául esett műrorvezetési stílus eltűnésével is. A kétértelmű - vagy éppen túlságosan is egyértelmű - poénok elmaradásával. A feminizmus jegyében kitiltott sikamlós viccek hiányával. A sokak által becsmérlőnek tartott - a kisebbségeken élcelődő - mondatokkal, melyeket sok esetben egy másik kisebbséghez tartozók adtak elő.

Az én generációm abban a hitben nőtt fel, hogy az amerikai szórakoztató iparnak megvannak a maga seregszemléi. Jó lenne, ha egy következő generáció úgy nőhetne fel, hogy ezek a seregszemlék újra a szórakoztatóipar termékeiről szólnak. Ahol megünnepeljük a legjobb filmeket, zenéket, előadókat, színészeket, vagy épp televíziós sorozatokat. Ahol nem csak egy politikai párt köré szerveződő radikális kisebbség hangoskodása érvényesül, akiknek meggyőződésük, hogy náluk van a bölcsek köve. Akik elfogadják, ha a nép - az Isten adta nép - mást tart megfelelő vezetőnek, mint ők. Akiknek nem azt jelenti a népfelség elve, hogy akkor van demokrácia, amikor ők kormányoznak és mindenki más csak faragatlan bitorló lehet, akit el kell takarítani z útból.

Ha idáig nem jut el az USA, akkor az Alapító Atyák álma hamarabb sírba száll, mint bárki gondolná.

----------------------- 09:38 -----------------------

Dávid csillag a Templom felett

Jeruzsálem elismerése mint Izrael fővárosa, nem pusztán kényelmi kérdés. Ugyan sokszor hangzik el az az érv, hogy a Kneszet, a minisztériumok és valamennyi kormányhivatal itt van, ez önmagában nem indokolná a költözést. Kivált nem egy nagykövetség költözését. Hisz valamennyi ország külképviselete Tel-avivban székel és jelen állás szerint pusztán az amerikai kerül át.

Jeruzsálem elismerése értékeket mutat, de ugyanúgy megmutatja ezek hiányát is. Egyik oldalról, hogy az Amerikai Egyesült Államok elkötelezett Izrael mellett - hisz a képviselőház már réges rég megszavazta a költözést, csak épp Trump az első elnök, aki végre is hajtja.

Másik oldalról pedig, hogy a nemzetközi közösség többi tagja elkötelezte magát egy olyan kétállami megoldás mellett, amely nyilvánvalóan nem működik, horribile dictu, egyenesen életképtelen.

Mindazonáltal Jeruzsálem ügye több pusztán politikai kérdésnél. A szent város fennhatósága kultúrális, identitásbeli kérdés. A döntés nem csak Izrael államnak szól, de annak a zsidó-keresztyén kultúrkörnek is, melynek tagjai közül kilerültek az alapító atyák, de amely Európában mára teljesen talajt vesztett. Amely egykor meghatározta az észak-atlanti térséget, de amelyet ma a szélsőségesen liberális politika igyekszik teljesen elpusztítani.

Jeruzsálem elismerése jóval több, mint politika. Ahogyan nem is egy New York-i építkezési vállalkozóból lett milliárdos elnök hóbortja. Jeruzsálem kérdése - mint csepp a tengerben - egy világszemléletet mutat. Dühöt vált ki azon materialistákból akik képtelenek elfogadni a kultúra és a vallás meghatározó szerepét, de reménnyel tölt el sok tízmillió konzervatívot Izraelben, Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Azokat, akik szerint ereje van annak, ha a többször földig rombolt templom romjai felett újra szabadon lenghet a Dávid-csillagos lobogó.

----------------------- 09:36 -----------------------

Budapest-Belgrád-Peking

Optimális esetben a kapitalizmus az a fajta gazdaságirányítási forma, amely az egyéni tehetség és kreativitás maximális kibontakozása révén eléri, hogy egy adott országban vagy térségben kialakuljon egyfajta win-win helyzet a tőkés és munkásréteg között. Előbbi biztonságban tudja befektetését és haszon formájában annak többszörösét kapja vissza, utóbbi tisztes megélhetést képes biztosítani maga és háznépe részére. Megint csak optomális esetben ennek a gazdaságirányítási formának nem lehet alternatívája a szocializmus, a szocialista tervgazdaság. Hiszen minden agitálás ellenére - parafrazálva egy klasszikust - a munkások nem óhajtják elveszíteni láncaikat, ha a lánc végén ott lóg a BMW kulcsa.

Ebbe a kimondva-kimondatlanul protestáns alapokon nyugvó rendbe tenyerelt bele a XXI. sz. szélsőségesen liberális gazdaságfelfogása, amikor a profitmaximalizálás oltárán feláldozva saját honfitársait, a nyugati világ státusszimbólumainak összeszerelését, kihelyezte a harmadik világ országaiba. Nem egyszer olyan kormányok irányítása alá tartozó helyekre, amelyek a kihelyezést végző országok szerint nemzetbiztonsági kockázatot jelentenek. És ezek után csodálkozik bárki, hogy ezek az országok - legjellemzőbben Kína - óriási valutatartalékokat halmoztak fel, melyeket igyekeznek a saját iparuk erősítésére felhasználni, vagy más módon rentábilisan befektetni. Ezt tehetik hitelek kihelyezésével, vagy épp export-import kapcsolatok erősítésével.

És itt jön képbe Budapest, illetve közé-kelet európa. Bár az állampapír-piacon keresztül Kína az Amerikai Egyesült Államok legnagyobb hitelezője, ez a rendkívül alacsony hozamok miatt Pekingnek egyre kevésbé vonzó üzlet. Így most Európát igyekszik meghódítani. Ráadásul letűnőben van már az a kor, amikor az olcsó dömpingáruval lehet operálni. Jól tudja ezt Peking is. Ezért elsősorban tőkekihelyezéssel és magas hozzáadott értékű termékeinek exportjával szeretne teret nyerni. Mindehhez pedig szüksége van egy hídfőállásra, lehetőség szerint az öreg kontinens közepén. Logisztikai központra, ahonnan zavartalanul áramolhatnak az áruk. Infrastruktúrára, amely gyors szállítási lehetőséget biztosít.

De mit is jelentett ez a találkozó? A találkozó, amelyet sokan tévesen kínai-magyar csúcsnak kiáltottak ki, pedig 17 ország vett részt rajta.

A legnagyobb hírverést természetesen a Budapest-Belgrád gyorsvasút megépítése kapta, amelyet a távol-keleti ország finanszíroz. A 750 milliárdos gigaberuházás felére csökkenti a két főváros közötti utat, amelyen az itt közlekedő tehervonatok elérhetik a 180km/óra sebességet. Mindennek persze vasútfejlesztési szempontokon kívül semmilyen érdemi jelentősége nem lenne, ha nem az exportáló ország döntené el az uniós jog értelmében, hogy az általa küldött árut, hol vámkezeljék. Itt ugyanis nem Dublin szerű rendszer működik. Hiába érkezik be évi több tízezer kínai konténer döntően Pireusz kikötőjébe - amely a tengeri selyemútnak nevezett kereskedelmi útvonal legfontosabb európai végpontja - ha Peking úgy dönt, ezek vámkezelését a NAV végzi el Budapesten. Mindennek akkor van jelentősége, ha tudjuk, hogy a vámbevételek alapvetően az unió bevételei, de az ebből származó pénztömeg 20%-a az adott tagországot illeti meg. Mivel a kínai kormánynak nagyjából-egészében teljesen irreleváns, hogy ez hol csapódik le, igyekeznek olyan országot választani, amely törekszik a jó kapcsolatra. Kínai részről tehát olyan befektetés ez, amely hosszú távon sokkal jelentősebb haszonnal kecsegtet mint az egyszerű kötvény-felvásárlás. Magyar részről ugyanezt a kérdést megválaszolni jóval bonyolultabb. Ha egy ország hitelfelvételre szánja el magát - tegye azt kötvény-kibocsátás vagy tevőlegesen kölcsönök révén -  minden esetben dícséretetes, ha azt nem napi működési költségekre égeti el, hanem fejlesztésre fordítja.

Ha elfogadjuk azt, márpedig a világgazdaság jelenlegi állását nézve sok kételkedésre nincs okunk, hogy a kisebb visszaesések ellenére Kína alapvetően exportvezérelt gazdaság marad, a legfontosabb felvevőhely pedig az USA mellett az EU, akkor látnunk kell azt is, hogy ezeket az árukat valamilyen módon el kell juttatni az unió területére. Sok egyéb más mellett - hozzáférés az orosz, és dk-ázsiai piacokhoz, vagy épp fekete-Afrika nyersanyagaihoz - ezt hivatott megoldani az "egy övezet-egy út" elképzelés, amelynek szerves része az exporttermékek eljuttatása tengeri úton Pireuszba, majd innen alapvetően vasúti úton egy logisztikai központba, ahonnan aztán a megrendelők kívánsága szerint szétteríthető a kontinens ny-i felén. A kormány reményei szerint ez a logisztikai központ lesz Magyarország. Ennek a projecnek a sikerességéhez már csak egy nagyobb vakfoltot kellene tisztába tenni: Belgrád és a Pireuszi között kell megteremteni az összeköttetést, hisz a kikötő többségi tulajdona már a kínai hajózási társaság.

Több tényező együttállása esetén tehát Magyarország is győztesen kerülhet ki az üzletből. És akkor nem is beszéltünk a Vajdaságra gyakorolt esetleges pozitív hatásokról.

A látványos nagyberuházás mellett persze kisebbek is születtek. A közép-európai régióból jelenleg is Magyarország rendelkezik a legtöbb exportengedéllyel, de ennek bővítése folyamatban van. Így hosszú távon a mezőgazdaság is gazdagodhat egy jelelntős felvevőpiaccal. Nem is beszélve a két ország közötti kultúrális és gazdasági egyezményekről. Hiszen több cég is részesül abból az 500 millió dolláros hitelkeretből, amelyet a kínai állam biztosít.

Szerencsés eseténben tehát a találkozót siker koronázhatja és az azt követő megállapodások valóban munkahelyeket hozhatnak létre vagy épp tarthatnak meg. A csúcsot követő szirénhangoktól eltérően igyekezzünk reálisan szemlélni annak jelentőségét, hisz  az emberi jogok vagy épp Tibet kérdésének felvetése sok esetben adekvát lehet, de a világkereskedelem ennek való alárendelése nem több puszta utópiánál. Amennyiben elfogadjuk, hogy Kína a maga sajátos fejlődési útját tapossa ki, akkor meg kell értenünk, hogy intelmeket ugyan jogunk van megfogalmazni, de leckéztetőleg nem léphetünk fel egy több ezer éves kultúrával rendelkező országgal szemben. Ez persze mindkét oldalra igaz: ha elítéljük a kínai politikát, az ne csak olyankor tegyük meg, amikor Peking nekünk esetleg nem tetsző kormányokkal tárgyal. Hiszen elvek mentén politizálni csodálatos dolg, de az elveket szekértáborok mögé bújtatni, talán a leggyomorforgatóbb. Ehhez persze túl kellene lépni a magyar politika szekértábor jellegén. Ha ez nem sikerül, köthet bármilyen kormány bármilyen megállapodást, mindig lesz, aki pillanatnyi politikai érdektől vezérelve fogalmaz meg kritikát, nem pedig a valóság talaján állva.

----------------------- 09:34 -----------------------

A nemzet atyjából bukott diktátor - Robert Mugabe dicstelen vége

Afrika az elfelejtett kontinens-szokták mondani gyakran. Ez talán igaz, de közelebb járunk az igazsághoz, ha ezt a gondolatot leszűkítjük fekete-afrikára. Hisz a kontinens északi peremén érezhetően jelen vannak a közel-keleti hatások és az európai gyarmatosítók öröksége egyaránt. A Magreb országok egyértelmű francia befolyását aligha vitatja bárki, ahogy azt sem, hogy a politikai iszlám legalább akkora hatással van Egyiptomra és példának okáért Líbiára, mint a hidegháború idején a szocializmus volt.

Dél-Afrikát pedig sok tekintetben akár különálló entitásként is kezelhetjük.

De mi történik a kettő között? Ott, ahol a gyarmati korszak semmilyen kézzel fogható eredményt nem hagyott, a határok nem követik az etnikai megosztottságot, és a vallások sem játszanak meghatározó szerepet. Ezek az országok jellemzően az elfeledett katonai diktatúrák. Ennek a jelenségnek az állatorvosi lova Mugabe Zimbabwéja.

A de facto mindössze 1980-ban függetlenségét elnyerő ország megszületését hosszú vajjúdás előzte meg. Mivel a kontinens egyéb részeihez képest barátságos éghajlattal rendelkezik, a XX. sz. elején ideköltözött fehér - jellemzően brit - telepesek érthető módon nem szívesen bízták jövedelmező ültetvényeik sorsát egy frissen megalakítandó ország kiszámíthatatlan vezetőinek még kiszámíthatatlanabb kegyeire. Ennek szellemében a két szomszédos gyarmattal megpróbáltak ugyan egy szövetséget tető alá hozni, de mind Zambia, mind Malawi kikiáltotta függetlenségét, így a Smith-kormány 1963-ra végképp egyedül maradt gyarmati politikájával. Kikiáltotta ugyan országa függetlenségét, de ezzel pusztán annyit ért el, hogy harapófogóba került: a britek lázadónak tekintették, a benszülöttek pedig elérkezettnek látták az időt, hogy visszaszerezzék a hatalmat földjükön.

Majd két évtized véres polgárháború után látta csak be, hogy a többség elnyomásával nem tud a végtelenségig kormányozni, így 1979-re sikerült megállapodni a hatalom-átadásban. Az így létrejött állam - immár nemzetközi jogilag is függetlenül - elméletben garantálta az egykori telepesek élet és vagyonbiztonságát, de mint hamar kiderült, a gerillavezérből államfővé avanzsáló Robert Mugabe legalább is sajátosan értelmezte a nemzetközi szerződéseket és az ország törvényeit egyaránt. Egy évtized alatt demokratikusan megválasztott miniszterelnök létére magához ragadta az államfői tisztséget, kiszorította a hatalom minden szintjéről az őt bírálókat, földreformja pedig nem csak a mezőgazdaságot tette tönkre, de a hozzáértő földesurakat is elüldözte az országból. Rövid ideig ugyan koalícióban kormányzott, de pártja a ZANU - a Zimbabwei Afrikai Nemzeti Unió - hamarosan egyeduralomra tett szert: a rivális ZAPU-t beolvasztották, a fehér telepesek pártjaként funkcionáló Rodéziai Front tagjainak pedig nem volt maradásuk az országban.

Sokan gondolták, hogy az egykori telepesekkel és a politikai ellenzékkel való leszámolás után enyhül az ország helyzete. Csakhogy Mugabe - mint a legtöbb diktátor - minden sarkon ellenséget látott, így az egykori rivális hátországával is igyekezett leszámolni: mivel legfőbb politikai támaszai a népesség nagy részét adó Sona törzs klánjai, politikai hatalmát stabilizálandó legyilkoltatta a kisebbségi Ndebele törzs mintegy húszezer tagját. Jellemző a hidegháború idejére, hogy a népirtás érdemi következmények nélkül maradt. Ugyanakkor a nemzetközi közösség erőtlenségét mutatja, hogy a 2005-ös "rendcsináló művelet"-et felháborodás kísérte ugyan, de a gazdasági szankciók szigorításán túl nem történt semmi. Ez utóbbi pedig mindenképp csak félmegoldás lehet, hisz Kínának égető szüksége van nem csak az ország dohányára, aranyára vagy éppen nikkelére, de ő a króm, réz, az ón, és a kőolaj legnagyobb felvásárlója. Viszont sem a nyersanyagok kifizetéséért, sem az infrastruktúra-fejlesztésért cserébe nem kér politikai reformokat. Hiába tehát az európai és amerikai szankciók, Kína életben tartotta az országot. Mugabe pedig elkövette azt a hibát, hogy egyrészt felélte ezt a pénzt, másrészt saját politikai dinasztiát akart alapítani. Ha van ugyanis olyan ember, akit a nép jobban gyűlöl nála, akkor az a felesége, vagy épp a fia. Alelnöke sem arról volt híres, hogy politikai dolgokban tiszta a keze, de egyfajta lehetőség volt arra, hogy a Mugabe korszak egyszer véget ér és a generációváltás kevéssé lesz véres. Emmerson Mnangagwa ugyanis évtizedeken át szolgálta ki Mugabét, de kora miatt a legtöbben úgy tekintettek rá, mint aki az elnök halála után egyfajta átmeneti vezetőként hidat képezhet a törzseket, állami intézményeket és a hadsereget irányító - a függetlenségi háborút átélő, megvívó - nemzedék és a fiatalabb generációk között. Utóbbiak ugyanis immár nem a hősi eposzokat akarják hallani. Nem elégszenek meg az anyagi javak helyett a múlt dicső emlékeivel. Stabil országot akarnak. Nem feltétlenül demokráciát, sokkal inkább lehetőséget az anyagi kiteljesedésre. Ezért veti egyre több afrikai vigyázó szemét Washington helyett Pekingre.

Ebbe a ki nem mondott konszenzusba tenyerelt bele az elnök, amikor felmentette második emberét és talán még önmagánál is korruptabb feleségét tette meg utódjául.

A megnyomorított ország talán még egyetlen életképes szervezete számára ez volt az utolsó csepp. A hadsereg elfoglalta a közintézményeket, az elnököt és családját pedig házi őrizetbe helyezte. Minden az országot ért sokk - a hiperinfláció, a 90%-ot megközelítő munkanélküliség, az egykor virágzó bányászat és mezőgazdaság összeomlása, az oktatás és egészségügy teljes hiánya, a lakosság harmadát sújtó HIV vírus - ellenére sokakban él a nosztalgia a függetlenségi háború egykori vezéralakja iránt, így megölése mártírt faragott volna belőle. Tudják ezt jól a puccsot szervező és végrehajtó egykori harcostársak is. Ezért is igyekeznek fügefalevélként valamiféle törvényességi látszatot adni a folyamatnak.

A legnagyobb kérdéseket persze a jövő fogja megválaszolni. Milyen eredménnyel zárulnak a következő választások? Hogyan fogad majd egy esetleges vereséget a nem kifejezetten hízelgő "krokodil" becenévre hallgató ideiglenes elnök? És persze a legfőbb kérdés: akár ő nyeri az elnökválasztást, akár ellenfele - aki minden  józan számítás szerint Morgan Tsvangirai lesz - elindulhat e egy demokratizálódási folyamat, vagy elődjéhez hasonlóan az új vezetőt is megrészegíti a hatalom? Vagy éppen hogyan lesz képes a leendő elnök együttműködni azzal a Kínával, amely ugyan nem ragaszkodik politikai reformokhoz, de amelynek tevékenységét nem ok nélkül nevezik sokan Afrika újragyarmatosításának.

Összességében Zimbabwe jövője egy sokismeretlenes egyenlethez hasonlítható. Hiszen ha az elnököt eddig kiszolgálók kormányoznak tovább, a rendszer bűnei talán soha sem lesznek teljesen feltárva és megelégszenek a jelképnek számító Mugabe elmozdításával. Ez azonban pusztán szimbólum. Hiszen ne feledkezzünk el az olyan tényekről, hogy a most nagy reményekkel beiktatott Mnangagwa a légierő jelenlegi parancsnokával - aki nem mellesleg Mugabe unokatestvére - karöltve végezte el az Ndebelék elleni népirtást. A legnagyobb ellenjelölt pedig, bár a véres politikai akcióktól távol tartotta magát, egykori miniszterelnökként mégiscsak része volt a rendszernek.

Így tehát bárki is kerül hatalomra, az ország jövője szempontjából meghatározó lesz az önmérséklet. Ha a mindenkori vezető képes lesz alávetni magát bizonyos szabályoknak, az ország ipari kapacitása és mezőgazdasági potenciálja kimeríthetetlen lehetőségeket kínál a legnagyobb befektetőknek. Washington, Berlin, Párizs, Ankara és Peking is kész dollármilliárdokat adni az országnak. A többség persze jól meghatározott gazdasági érdek mentén, de ha az ország új (vagy régi-új) urai a nyersanyagokért beáramló valutát elnöki paloták és gyémántgyűrűk helyett készek oktatásra és infrastrukturális beruházásokra fordítani, lassan megvalósulhat az egykor a függetlenségért harcolók álma: egy virágzó, stabil gazdasággal rendelkező Zimbabwe, amely nem elüldözi, hanem táplálja, neveli és oktatja fiait és lányait. Akik így nem kényszerülnek millió számra elhagyni szülőföldjüket. Akkor is, ha ez nem jár együtt az észak-atlanti típusú demokráciával.


----------------------- 09:32 -----------------------

Vihar a sivatagi királyságban

"Nem az a kérdés, ön mit tehet értem, hanem az, hogy én mit tehetek önökért". Hangzott Ibn Szaúd - a sivatagi királyság alapító uralkodója - elhíresült mondata Roosevelt elnök felé 1945-ben. Mondhatta mindezt annak tudatában, hogy a Standard Oil munkatársai kevesebb mint egy évtizeddel korábban hatalmas mennyiségű olajat találtak a Szaúd-ház hódításaiból frissen létrehozott állam területén. Maga az uralkodó is tisztában volt vele, hogy hatalma ingatag az ország területén élő törzsek miatt, így az Amerikai Egyesült Államok olcsó olajjal történő ellátása nem tűnt túl nagy árnak cserébe a Szaúd-család politikai hatalmának és a vahabizmus vallási szupremáciájának védelméért cserébe.

A kapcsolat működött és mind a mai napig - ha nem is virágzik, de - minden nehezítő tényező ellenére működik. Nehezítő tényező pedig akadt bőven: elég csak a szeptember 11.-i eseményekben részt vevő szaúdi állampolgárok körülötti anomáliákra gondolni.

A jelenlegi koronaherceg aztán bő két évvel ezelőtt meghirdette a harcát az ország megváltoztatásáért. A Vision 2030-nak nevezett projektre a világ kevéssé figyelt, hisz az ország belügyének tekintették az abban megfogalmazott célokat:

-az olajtól való függés gyengítése,

-befektetések ösztönzésével felkészíteni a királyságot a fekete arany utáni korszakra, -a társadalom demokratizálása,

-a nők integrálása a munkaerő-piacra,

-a magánszektorban való elhelyezkedés elősegítésével csőkkenteni az állami vízfejet,

-a polgároknak járó juttatások megnyirbálása,

-jelentős katonai fejlesztések és ezzel együtt járó - nem feltétlenül sikeres - agresszív külpolitika,

-korrupció-ellenes harc, vagy éppen a konzervatív elit számára a legdrasztikusabb lépés:

-vallási rendőrség jogainak szűkítése.

Holott egy olyan konzervatív monarchiában, mint Szaúd-Arábia - ahol az ország törvény szerint a király tulajdona - a legkisebb reformlépések is fel kellett volna, hogy keltsék a világ figyelmét. Ezek a lépések pedig már 2015-ben Abdullah halálával elkezdődtek, akinek örököse és féltestvére Szalman trónralépésekor 79 éves volt, a koronaherceg pedig a 68 éves Mukrin bin Abdul-Aziz lett. Szalman nem nélkülözte a vezető képességeket, hisz Rijád tartomány kormányzójaként és védelmi miniszterként bel és külpolitikai gyakorlatot is szerzett. Uralkodása akkor kezdte az újdonság jeleit mutatni, amikor leváltotta az egyébként Jemeni anyától származó koronaherceget, aki ellenezte a Jemeni huszik elleni háborút. Helyére Mohammed Bin Najef került, sokkal érdekesebb viszont annak helyettese a nemrégiben Najef háttérbe szorításával koronaherceggé avanzsált Mohamed bin Szalmán. Őt ugyanis ezelőtt - hiába volt védelmi miniszter és szerzett kétes érdemeket a jemeni intervencióban - kis jóindulattal senki nem ismerte az ország határain kívül. Kinevezésével egyértelműen megkezdődött a hatalom koncentrálása a Szalman család kezében, ami az összes többi klán rémálma. Valószínűsíthető persze, hogy az országon jelenleg végigsöprő letartóztatási hullám nem nélkülöz minden alapot és a hercegek, miniszterek súlyos dollármilliárdokat sikkasztottak el, de a valódi cél egyértelműen - még Szalman király halála előtt - azoknak az erős embereknek az elmozdítása, akik veszélyt jelentenek a koronahercegre.

Az észak-atlanti térségből nézve persze szokatlannak tűnik az a fajta tisztogatás, amelyet a trónörökös indított, viszont olyan megcsontosodott rendszert kell felszámolnia, amelyet más módszerekkel aligha lenne képes.

Márpedig ha végre szeretné hajtani az általa elképzelt gazdasági átalakítást és legfőképp társadalmi nyitást, törvényszerűen meg kell törnie azt a vallási elitet, amely már a kormány első női államtitkárának kinevezésekor lemondásra szólította fel Abdullah királyt.

Mindennek fényében beláthatatlan következményekkel járna, ha a frissen elkezdett reformokat úgy próbálná meg keresztül vinni a leendő király, hogy előtte nem számol le a vahabita papsággal és az országot sok tekintetben megbénító vallási rendőrséggel.

Mindezek mellett már szinte eltörpül a kérdés, hogy az arab-világ jónéhány önjelölt vezetőjével folytatott harcból milyen eredménnyel kerül ki az ország.

Összességében tehát a monarchia jövője szempontjából üdvözlendőek a trónörökös lépései, viszont jelentős ellenállást kell még leküzdenie ahhoz, hogy elkezdhesse a tényleges reformokat. Olyan lépéseket szükséges megtennie, amelyek egy észak-atlanti demokráciából szemlélve nem elfogadhatóak, de amelyek nélkül a királyság menthetetlenül beleragad egy olyan állapotba, amely az olajkészletek kiapadása után káoszba taszítaná azt. És persze ha sikerül is apja árnyékából kiemelkedve trónra lépnie, nagy kérdés, hogy milyen reakciókat vált ki a fiúági öröklődés a többi klánból. Elfogadják-e, hogy Arábiában is beköszönt a felvilágosult abszolútizmus, vagy a közel-kelet talán legstabilabb országában kezdetét veszi a trónok igazi harca?

----------------------- 09:31 -----------------------

Tokióban a helyzet változatlan

Abe Sindzó letarolta Japánt. Elsőre nehéz más módon lehet értelmezni a 2/3-os többségét megtartó kormánykoalíció szereplését a választásokon. De vajon milyen tényezők állnak a látszólag stabil kormánytöbbség mögött?

A válasz messze nem olyan bonyolult, mint sokan látni vélik, de nem is olyan egyszerű, mint amilyennek Európából nézve esetleg tűnik.

A szigetország minden egyedisége ellenére, több olyan tényező befolyásolja Tokiót, amely a modern politilában - hogy sajnos vagy szerencsére, az önmagában megérne egy értekezést - univerzálisnak mondható. Ezeket alapvetően két részre bonthatjuk: bel és külpolitikai okokra. Ezt azonban több apróság árnyalja. Először is, ami a külpolitikát illeti, nem szabad elfelejtenünk, hogy ennek bizonyos elemei idővel lecsapódnak egy társadalomban és belpolitikailag is megosztó tényezővé válnak/válhatnak.

Ami pedig a belső ügyelet illeti, ezek igen sokszor a politika világán kívül esnek, vagy már-már elválaszthatatlan részei a népléleknek. Még akkor is, ha leginkább itt találkozhatunk ország specifikus problámákkal. De mire is gondolok?

Ami a belpolitikát illeti, Japán történelme során soha nem tudott - vélhetően nem is akart - megfelelni a sokak által felállított demokrácia képnek. Legyen szó akár a sógunátusok koráról vagy a Meidzsi-restauráció utáni időszakról - ahonnan a közmegegyezés a modern Japánt számítja - mindig is erős vezetők váltották egymást, akik nem ritkán életükkel fizettek hatalmuk elvesztéséért. Mára azonban - és ennek kezdete megint csak az Edo-kor végére datálható - ebből leginkább a hierarchikus viszony maradt meg, az élet-halál harc nem. A Tokugava korszak után sok munka nélkül maradt szamuráj lett a helyi közigazgatás tagja, vagy épp fogott saját üzleti vállalkozásba. Az ő életvitelüket meghatározó erkölcsök a mai napig rányomják bélyegüket az ország politikai-gazdasági életére. Arra a politikai életre, amelyet nagyon sokan egészségtelennek tartanak, hisz az 1955-ben alapított - pontosabban két létező párt fúziójával létrejött - LDP megalakulásától két rövid megszakítással kormányozza az országot valós ellenzéki alternatíva nélkül. Arra, hogy a CIA által a japán választások befolyásolására költött sok millió dollár nélkül ez máshogy alakult volna-e a hidegháború alatt, nem vesztegetnék sok szót, de tény, hogy a kommunista és szocialista párt népszerűsége csúcsra járt a negyvenes-ötvenes évek fordulóján. Nem lehet azt állítani, hogy a pártnak nem lenne ellenzéke, hisz jelenleg is 9 párt képviselteti magát a törvényhozás alsóházában, de széttöredezettségük miatt képtelenek kormányképes alternatívát nyújtani. A hosszú kormányzati szerep persze óhatatlanul erodál minden politikai szereplőt, így az LDP-t is, amelynek vezetői immár igyekeznek valódi hatalmat kiépíteni, nem pusztán egy a helyi hatalmasságok quasi konzultatív szervezeteként működő örök kormánypártot managelni. Évtizedeken keresztül ugyanis nem kis részben helyi beágyazottságának köszönhette hatalmát, hisz a választási rendszer sajátosságai miatt a polgároknak lehetősége volt válogatni a párt helyi jelöltjei között. Mindezzel együtt a japán gazdasági csoda - a 90-es évek stagnálása ellenére - a keirecuk támogatása és a helyi erős emberek rövid távon nehezen leválthatóvá teszik a pártot.

A közeljövőben szükség is lesz a poltikai stabilitásra, hisz az ország minden jóléte ellenére olyan problémákkal küzd, amelyekre megoldást kell találni. Számtalan olyan kérdés feszíti japánt, amelyekre a politika önmagában nem képes választ adni, de egy stabil rendszer elősegítheti azt. A legsürgetőbb ezek közül a népességfogyás és az elöregedés. Tekintve, hogy egy hagyományosan bezárkózó társadalomról beszélünk, a bevándorlás nem jelenthet választ. Így viszont, amennyiben drasztikus változás nem történik, a magány fogja megölni japánt. A legpesszimistább forgatókönyv szerint a huszas éveiben járó nők 40%-ának soha nem lesz gyereke, hisz ezen genaráció nagy részének nem csak hogy soha nem volt kapcsolata, de nem is vágyik rá. Mi több milliós nagyságrendben beszélhetünk olyan fiatalokról, akik szó szerint nem hagyják el szüleik lakását hónapokon vagy akár éveken keresztül, kivonulna ezzel a társas kapcsolatokból, a munkaerő-piacról és a politikai életből egyaránt.

Ráadásul épp ez lenne az a korosztály, amely életkora alapján legkevésbé a kormánypárt támogatója. Az LDP törzsszavazóit ezzel szemben - jellemzően a középosztályt - könnyű viszonylag nagy számban mozgósítani. Így tehát a potenciális ellenzék mögül épp a szavazóbázis hiányzik. Ezzel együtt az LDP-nek fel kell lépnie ez ellen, így égető szükség van egy családtámogatási rendszer kialakítására. Így tehát, bár hosszú távon akár ez a fegyver akár visszafelé is elsülhet, az Abénak épp azt azt a társadalmi réteget kell támogatnia az ország túlélése érdekében, amely veszélyt jelenthet a hatalmára.

Ha pedig mindez nem lenne elég, kivűlről az egyre inkább felemelkedő Kína és a nyíltan atomfegyvert fejlesztő Észak-Korea fenyegeti az országot. Mindennek sajátos folyamánya, hogy Japán a békepárti alkotmánya ellenére is fegyverkezik. Fegyverkezik, amelyhez Abe kormányának alkotmányt kell módosítania. Amennyiben a szomszédos kommunista diktatúra képes hatékony atomfegyvert kifejleszteni, az végletesen felborítja az amúgy is sérülékeny ázsiai erőegyensúlyt. Ebben az esetben ugyanis sem Japán, sem D-Korea nem teheti meg, hogy nem tesz minimum közel egyenlő mértékű válaszlépéseket.  Így félretéve több évtizedes pacifista politikáját a szigetország olyan katonai fejlesztésekbe kezdhet - megfelelő politikai akarat megléte esetén - amely a nem is olyan távoli múlt ismeretében félelemmel tölt el több környező országot.

Velük ellentétben a hagyományos - a birodalmi múltra nosztalgiával emlékező - kormánypárti tábor számára ez sokkal inkább büszkeséget jelent, ami újabb hívószó az LDP szavazók felé.

Körvonalazódni látszik az együttműködés az USA és Japán között, de a diplomáciai erőfeszítések vajmi kevésnek bizonyulhatnak Peking segítsége nélkül, Kína viszont a mai napig nagyobb veszélynek tart egy amerikai vezetés alatt egyesülő Koreai-félszigetet, mint a Kim-dinasztiát.

Így tehát egy olyan külpolitikai konstelláció alakulhat ki igen könnyen, amely japánt visszalöki abba a militarista múltba, amelyet a világháborús megaláztatás után igyekezett lezárni, de amelynek igen mély gyökerei vannak a társadalom bizonyos szegmensében.

Mindezeket csak súlyosbítja, hogy Abe igen könnyen vádolható politikai opportunizmussal, hisz immár második alkalommal ír ki előrehozott választásokat. A mostanit természetesen igyekezett azzal indokolni, hogy erősebb felhatalmazásra van szüksége a szociális törvények és az alkotmány megváltoztatásához, de ellenzéke szerint nem véletlen, hogy épp akkor került erre sor, amikor eredményre vezettek volna a kormányzati korrupció kapcsán indított vizsgálatok. Ráadásul így a következő választást sokkal könyebb megtartani 2020-ban, amikor egy sikeres Tokiói olimpia után még könyebb lesz a kormánypárt híveinek mozgósítása.

Összességében tehát elmondható, hogy Abe és az LDP valóban letarolta japánt, viszont e mögött csak részben áll valós politikai teljesítmény. Részben viszont a külső hatalmaktól való félelem akár gazdasági, akár katonai értelemben, illetve a társadalomra egyre inkább jellemző apátia. A potenciálisan az ellenzéki erőket támogató generáció szinte teljesen távol marad a politikától, sőt mindenféle társadalmi érintkezés alól kivonja magát. A sokkal könnyebben mozgósítható középosztály és az idősebb generációk politikailag jóval aktívabbak, így hozzásegítve a Liberális Demokrata pártot a folyamatos győzelemhez. Lévén a világ legöregebb társadalmáról beszélünk, ez rövid távon nem is fog változni, hosszú távon viszont borzalmas veszélyeket rejt magában. Veszélybe kerül ugyanis a munkaerő-piaci utánpótlás, s vele a gazdasági csoda is. Egyre nagyobb költségvetési hányadot fognak elvinni a nyugdíjak és szociális kiadások, amiket mem lesz miből fedezni.

Ehhez jönnek a vélhetően többszörösére emelkedő katonai kiadások és az újrafegyverkezés.

Így tehát, akárhogyan is, Japán nagy változások előtt áll. Amennyiben nem szeretné, hogy a részben a néplélekből fakadó attitűdök maga alá temessék az egész országot, igen rövid időn belül igen radikális változásokra van szükség. Változásokra, amelyek megmenthetik japánt, de nem kizárt, hogy gyengítik az LDP-t.